Pedig Afrika csodás, páratlan érték, európai szemmel is. Kittenberger Kálmán és Széchényi gróf afrikai vadászemlék-iratain nőttem fel, akik hosszan írtak a lenyűgöző madárvilágról, az orchideákról, a bennszülöttek mókás természetéről. Az Animal Planet és a National Geographic bőven ellát minket prédára leső oroszlánokkal, gepárdokkal, koncon marakodó hiénákkal, egy csapásra kizöldülő szavannákkal vagy gazellabébik születésével. Halállal és élettel. Viszont, ha egy fotókiállításról vagy művészetről van szó, szinte mást sem látni, mint csontsovány, éhező gyerekeket. Csupa halált. Természetesen ez a valóság, ám a problémákra másképp is fel lehet hívni a figyelmet. A Cervantes Intézet Excessocenus című, Cristina Middel és Bruno Molanis közös prokjektjét prezentáló kiállításának képei – amelyek a makrogazdaság hatásait dokumentálják az afrikai mikro-rutinokban –, márpedig ilyenek. Színvonalas munkák, kifogástalan beállításokkal és színekkel, amelyekre jó ránézni.

Egy kisfiú, csíkos pólóban, nyakában címeres medállal, arany órával-és karkötővel, kezében okos telefonnal, márkás sportnadrágban. Kicsit sem hasonlít a szokványos mélyszegény-ábrázoláshoz. Ennek a gyereknek szemmel láthatóan mindene megvan. Afrikában sem mindenki szegény, viszont a társadalmi rétegek között hatalmas szakadék tátong. A tehetőseknek fontos, hogy megmutassák gazdagságukat.

A falnagyságú, központba állított kép egy testre simuló ruhában feszítő férfit ábrázol, feltehetően egy ház romjai között. Mögötte füstöl az erdő. Modellünk mégis büszkén, egyenesen áll. Ruhájának sárga-piros színeivel kiviláglik a pusztítás szürkeségéből. Az élet megy tovább, akkor is, ha körülöttünk minden összeomlik. Az alany megingathatatlansága értelmezhető a hősies helytállásként, vagy egyszerű beletörődésként is.

Egy másik modell meztelen testére húzott zsákkal áll a tengerparton. Az óceánban rengeteg élőlény pusztul el a nejlonhulladék miatt. Repülőről nézve magyarországnyi szemétszigeteket láthatunk a vízben. Ezek nem bomlanak le belátható időn belül. A képen alkalmazott szimbolikát kissé túl direktnek és elcsépeltnek érzem. Mellé természetbarát anyagból készült lenvászon szatyrok sokaságát akasztották, nagyon ötletesen a fő kép nyomatával ellátva.

A kiállítók az egész kiállítás során a sokszorosító kollázs-technikával operálnak. Például egy félprofilba forduló fiatalember meghatvanszorozásával. Olyan, mintha egy iskolai tablón ugyanaz a személy szerepelne hatvanszor. Arra utalna, hogy mindenki uniformizálódott? Egyenjogú (vagy annak kellene lennie?) A sorsok hasonlóságát hivatott reprezentálni? Ezek ismerete nélkül szimpla, sematikus technikai manővernek kell tekintenem.

Megrázóbb és sokkal inkább egyértelmű az a fotó, amelyen egy kék inges kisgyerek szintén kék, „Eat me!” („Egyél meg!”) feliratú tortát tart a kezében. Szája már maszatos, tehát eleget tett a kérésnek. Lehet, hogy csak egy vicces születésnapi torta. Ám egy élelmiszerellátási problémákkal küzdő térségben további jelentésekkel tölthető meg. Nem egyértelmű, hogy a gyerek tudja, mit csináljon egy tortával, mert talán még nem látott olyat (és ha nem tud olvasni?). Érdemes párhuzamot vonni az arany ékszeres gyerekről készült fotóval; a gyerek, akinek akkora torta jut, amit meg sem tud enni, míg mások a hazájában nem jutnak létfenntartásukhoz elegendő táplálékhoz. Kifejezetten pozitív, hogy ezúttal nem az olcsó szánalomkeltés a cél. Ez a kicsi olyan, mint bármelyikünk gyereke, itt Európában. Nem látszik ki a bordája, nem lóg ki szonda az orrából, nem üvölt a maláriaoltástól, nem koldul egy falat kenyérért. Ő is Afrika arca!

Személyes kedvencem a lépcsőfeljárón elhelyezett gigantikus fotográfia: tányér villával, benne, a kellős közepén egy icipici hal. A kép magáért beszél… Szívszorító, ahogyan a teríték kimódoltságát az étel mennyisége ellentétezi. A hal olyan kicsi, hogy villára sem lehet tűzni. A tengerek halállománya mindeközben folyamatosan és drasztikusan csökken.

Amit leginkább hiányolok azonban: a feliratokat a képek mellől. Sem a kiállítás címe, sem az alkotók, sem a művek címe nincs kiírva. Lehet, hogy ez egy meghatározott koncepció, de nem értem a logikáját. Szerintem alapvető lenne, hogy a képek alapadatai feltüntetésre kerüljenek, mert így, ha nem tudom előre, hova megyek, azt is hihetném, hogy azok szimpla dekorációk. Egyszóval: a kiállítás elrendezésének módja nincs egyensúlyban a kiállított anyag színvonalával.

A nagy fotók körüli-melletti miniatúrákat sem mindig tudtam mire vélni, az esztétikán túl nem volt egyértelmű a funkciójuk. Lehet, hogy a monotóniát hivatottak megtörni, de éppen, hogy növelték. A kiállított cumis babafotó-és naptársorozatokról ugyanezt gondolom, és itt már enyhén megérint a hatásvadászat szele. A tárlat javára írnám a fantasztikus képeken túl azt, hogy Afrika egy kevéssé ábrázolt arcát mutatta be, botrány és elcsépelt témák nélkül, profi módon, ízlésesen.

Cristina de Middel és Bruno Morais EXCESSOCENUS című kiállítása június 30-ig tekinthető meg a budapesti Cervantes Intézetben (1064 Budapest, Vörösmarty utca 32.)

A kiállítás a Budapest FotóFesztivál 2019 keretein belül jött létre.

Képek:  ©Cristina de Middel és Bruno Morais. Az enteriőrfotókat ©Kocsány Kornél (BPF) készítette