Mint az idegen terek zavarában mindig, önkéntelen szemlélődni kezdek: az Európa Pont termében feliratok, főként az európai parlamenti választásokról; post-it fal arról, ki miért megy el szavazni. Szavazni fogok a nők egyenjogúságáért – olvasom a magabiztos betűkkel írt feliratot. Egybeesések.

A beszélgetést Bán Zsófia a műfordítás felől közelíti meg: a lefordított világirodalom felfelé ívelő népszerűségének lehetséges miértjéről kérdezi a résztvevőket. A moderátor szerint korábban elitista, nehezen befogadható olvasmányként tekintettek a külföldi irodalomra az emberek, óvakodtak tőle. Arra kíváncsi, hogyan változhatott ez meg. Caroline O’Donoghue a nemzetközi politika iránti felerősödött érdeklődést említi, amin keresztül már vannak általános benyomásaink bizonyos országokról. Ugyanakkor azt látja, hogy egyre kevésbé van olyan, hogy jobboldali, vagy baloldali, inkább csak emberek vannak, akik egyre összezavarodottabbak, elidegenítve érzik magukat a kormányzástól és a médiától, és ez szomjat ébreszt más kulturális kontextusok iránt. Nyitottabbá váltunk, ennek a nyitottságnak az origóját pedig lehet akár a social media szerepében is keresni. Elhangzik még a hamis hírek, illetve a manipulált média jelenléte is, Bán Zsófia szerint a keletkezett bizalmatlanságból adódóan az irodalom ily módon alternatív hírforrás is lehet.

Ezután az Európai Unió szerepéről esik szó, a műfordítás támogatásáról, műfordítási projektekről. Arról kérdezi a résztvevőket, hogy valamilyen síkon befolyásolja-e őket, mint írókat, érzik-e közvetlen hatását az Unió jelenlétének. Vigdis Hjorth egyből lecsapja a kérdést: „Norvégia nem tag” – veti oda viccesen. Bán Zsófia visszacsatol: „nos, és ennek hatását érzed?” „Jót tesz a lelki békénknek a függetlenség” – válaszolja. Nasia Dionysiou nem érez ezen a síkon hatást a szövegein, viszont az, hogy európai íróktól olvashat az anyanyelvén, minden bizonnyal formáltak a szövegvilágán.

A moderátor a posztfeminizmusra tereli a szót. Mit jelent, van-e egyáltalán értelme, illetve hogyan változik országonként a jelentése.  Magát a posztfeminista jelzőt  a beszélgetőpartnerek nem igazán tudják hova tenni, de egyöntetűen egyetértenek azzal, hogy feminizmusra és a feminizmusról való párbeszédre még mindig szükség van. Caroline megállapítja, ma a feminizmus jellege megváltozott, már sokkal kevésbé jelent politikai mozgalmat, individuális felelősségé vált.

 

 

 

 

 

 

 

Személyesebb síkot vesz a beszélgetés, a szerzők a regényeikről kezdenek el beszélni – úgy döntök, leveszem a tolmácsgépet a fülemről. Érezni kezdem, hogy van egy árnyalat, amit a kis gép miatt nem kapok meg a beszélgetésből. Valami zsigerit: ahogyan ezek a történetek saját hangon szólalnak meg, és az utánuk maradó pillanatnyi megértő csendet, amik nem tudnak beékelődni egyetlen kapkodó hang beszédfonalába.

Silvia Ferreri Eva’s mother című regénye a transzneműség témáját feszegeti, de szerinte sokkal inkább szól a főszereplő anyával való kapcsolatról, semmint arról, hogy hogyan konstruálódnak a nemi szerepek az összetett folyamatban. A regény Dél-Amerikába és Kínába is eljutott, ami mindenképpen ünnepélyes, de Silvia hozzáteszi: szerinte Európa még mindig inkább kész a témára.

Vigdis Hjorth Örökség című könyvében egy örökségi vita hátterében meghúzódó családon belüli erőszakról ír. A családja fogadtatásáról beszél, túl közel írt egy családi történethez. Bár fikción alapszik a mű, mégis megterhelő az, amikor a valóságtartalmat kérik számon a regényen.

A fogadtatások mentén tovább haladva Caroline azt kifogásolja, hogy a női írókat csak női írókhoz hasonlítják, ami nem kellene, hogy evidencia legyen: hisz „a stílus, stílus, a próza próza”, sulykolja, nem érti, hogy a nem hogyan tapad a szöveghez. „Ha 35 év alatt vagy, és más 35 év alatti nőkről írsz, két emberhez hasonlítanak, Bridget Joneshoz vagy Nora Ephronhoz, ami azért ironikus, mert a két szereplőben csak annyi a közös, hogy fiatalok és nők.” Egyfajta kritikai lustaságot vél felfedezni a fikciós női irodalmat illetően, úgy érzi, újra és újra ugyanazokat a frázisokat koptatják az ő és női kortársai szövegeit illetően.

A szövegeikre reflektáló kritikákban gyakran találkoznak a női irodalom, női prózanyelv kulcsszavakkal. Naisa Dionysiou szerint a nőket helytelenül az irodalomban gyakran úgy definiálják, mint személyes, szenzitív elbeszélőket, akik magukról beszélnek, és nem általános emberit érintő dolgokról, mint például politikáról. Szerinte „ha magadról, mint nőről beszélsz, akkor is valahol politikáról beszélsz.” Heves bólogatások.

Vigdis Nathalie Sarraute erőteljes kijelentését idézi: „Amikor írok, nem vagyok se nő, se férfi, se kutya, se macska”. Ennek ellenére ő maga nem sértődik meg azon, ha női szerzőnek nevezik, mondván, női tapasztalatokról ír, amik bár igaz, hogy emberi tapasztalatok is, erős bennük a női jelenlét. Norvégiában bátor női irodalmi tradícióról számol be, és büszke arra, hogy jelenleg a fiatal női szerzők hangjai dominálnak a norvég irodalmi térben.

A rossz tapasztalatokon túl Nasia Dionysiou is büszke arra, hogy nőként írhat, úgy gondolja, szerves része az identitásának. Ugyanakkor szabadnak akarja érezni magát, hogy női tapasztalatait megoszthassa. „Szeretnék anélkül olyan témákról írni, mint anyaság, várandósság, hogy ne legyek egyszersmind a női szerző, aki női témákról ír.”

Szó lenne még bőven, de az idő lejárt. Vigdis Hjorth ráadásul néhány perccel később egy másik standnál a regényét mutatja be a fesztiválon. Bán Zsófia a beszélgetés végezetéül azt kívánja a résztvevőknek, hogy találják meg azt a teret, ahol a legszabadabban írhatnak.

Legyen így.

Fotó: Bach Máté