Az eredeti orosz cím (Na dnye/A mélyben) és a sokáig használatos Gábor Andor-fordítás címe (Éjjeli menedékhely) együtt jelölik ki a drámai keretet: az éjjel és a reménytelenség alaphangját és az annak teret adó helyszínt. Átmeneti menedékhely ez az otthontalanoknak, ideiglenes és lepusztult. Az előadás díszlete egyszerre zár be egy adott földalatti térbe, ahonnan nincs kiút, és rétegzettségében mutatja, hogy milyen sokféle sors és élet zsúfolódik össze e szedett-vedett közösségben: van, akinek jár egy kis külön tér, mint az ifjúság erejétől még harcias Vaszka Pepelnek, a tolvajnak  (Patkós Márton), hisz a menedékhely tulajdonosa, az álszent és kegyetlen Kosztiljov (Znamenák István) tőle veszi át orgazdaként a lopott órákat, ráadásul Vaszka szeretője Kosztiljov feleségének, a gonosz Vasziliszának (Hámori Gabriella hideglelősen gonoszra hangolt alakításában). Másnak, a még dolgozó Klescsnek (Dóra Béla) már csak egy külön sarok jut, ahol haldokló felesége, Anna (Kókai Tünde) az ágyhoz kötve éli utolsó óráit. De legtöbbjük az egymás alá-fölé helyezett priccseken éli napjait és éjszakáit, maximum felszaladhatnak időnként Vaszka kuckójának tetejére, hogy elmeneküljenek egy percre a többiek elől. A hely ipari-alagsori szürkesége egyszerre hiteles és költőien jelentésteli tér: itt csak a szedett-vedett ruhákban tűnnek fel életteli színek, a szürkeség kilátástalansága ural el mindent.

A véletlenül összeverődött emberek együttese nem válik közösséggé – közönyösen hallgatják Anna haldoklását, maximum köhögésének zajáról panaszkodnak. Egymást megszokásból is bántják, gúnyolják, de inkább csak hogy elüssék az időt, nem valódi gonoszságból, hanem mert ez az életük. Bárót (Polgár Csaba) kutyapózba kényszeríti Vaszka, hogy megkaphassa a vodkaadagját, de a lecsúszott Báró is élvezetét leli abban, hogy az (elképzelt) ifjú francia szerelméről beszélő Násztya (Kerekes Éva) színesen elmesélt álmait lerántsa a földre, és hiteltelenítse nemcsak szavaival („hazudsz”), hanem tetteivel is. Míg páran megigézve merülnek el Násztyával együtt egy szebb élet kitalált világába, Báró a fenekét mutatja nekik, míg hevesen porozza magát a tetű elleni méreggel. Szatyin (Csuja Imre) és társai csalnak a kártyán, és minden kopejkát elisznak, de ezt őszintén bevallják. Nem megátalkodottan gonoszak vagy rosszak, de nem is jók. Nem figyelnek igazán egymásra, hiszen az igazi figyelemhez és megértéshez embernek kéne érezniük nemcsak a másikat, hanem magukat is.

Velük ellentétben a társadalom „megbecsült” tagjai, Kosztiljevék valóban gonoszak kapzsiságukban és kegyetlenségükben. Csak a saját érdekeiket nézik, nem veszik emberszámba a házuk alagsorában lakókat, csak rubelekben és megszerezhető haszonban mérik őket. Míg Kosztiljev ízléstelen, de jó anyagi helyzetről tanúskodó pufimellénye és öltözete (jelmez: Szlávik Juli) „csak” gyenge és képmutató jellemet takar, Vaszilisza gonoszsága szinte tapintható, egyszerre nagyon nőies, hideg, kék-zöld színekben csillogó overalljában, és könyörtelen, ahogy szeretőjét, Vaszkát gyilkosságra buzdítja, és húgát, Natasát (Zsigmond Emőke) üti-veri.

Luka (Gálffi László) megjelenésével azonban valami megváltozik. Senki nem tudja, igazából ki ez a jövevény, aki se nem túl öreg, se nem túl fiatal, igazat is beszél, meg hazudik is – de senki nem tud kibújni hatása alól, sem a színpadon sem a nézőtéren. Vonzó, ahogy mindenkihez van egy jó szava, egy kedves gesztusa. Ő az, aki a haldokló Anna iránt is igaz könyörületet mutat, reményt ad szavaival, amelyek akár igazak, akár nem, valamit elindítanak a mélyben lakókban. A Színész (Nagy Zsolt), akinek a sorsa ebben az előadásban kiemelt szerepet kap, elhiszi neki, hogy van út kifelé pusztító alkoholizmusából és reményvesztettségéből, még néhány rég elfeledett színészi gesztusa, monológja is eszébe jut. Ezért válik még tragikusabbá az előadás végén a mondat: „A Színész... fölakasztotta magát.”

Luka nem a megváltó, nem mindenható, és valószínűleg gyáva ember is, hiszen a legnagyobb tragikus fölfordulásban egyszer csak eltűnik. Ennek ellenére a lénye és a szavai nem tűnnek el nyomtalanul, Szatyin mintha megértene és átvenne valamit gondolkodásából, bár végül csak a sárga műanyag menzás poharakból vedelt vodka és a közös gajdolás valósága marad a társaságnak. Még Vaszka Pepel és Natasa valamikor lehetségesnek tűnő menekülése és szerelme sem válik valóra, Natasa nem tudja megváltani, jóra vinni Vaszkát, nem is akarja, és Vaszka sem tudja megmenteni a lányt nővére gonoszságától. Nincs kiút innen, a „becsületesen kell élni” ismétlődő szlogenje üresen cseng. Azonban mégsem teljesen reménytelen az előadás kicsengése: nemcsak a humor és a remek színészi játék menti meg a teljes elsötétedéstől a drámát, hanem időnként egy-egy karakterben, kicsiben mégis felcsillan az emberi jó, a remény, az együttérzés. Ezt kéne táplálni. Ha tudnánk... 

Ascher Tamás rendezésében egyszerre zsigerien realista, tapinthatóan valós a mélyben élők világa és filozofikusan-költőien stilizált. A jelmezek, a karakterek, mint a jéghegy csúcsa jelzik a mögöttük rejlő élettörténeteket, e sokhangú kórus mégis egybehangzó szimfóniává áll össze az előadás végére a nézők számára, melynek szólamain még sokáig lehet gondolkodni. Az előadás után hazafelé baktató nézők talán kicsit másképp néznek ezután utcán élő embertársaikra. Talán meglátják őket.

Fotó: Horváth Judit

Makszim Gorkij: A mélyben. Fordította: Radnai Annamária. Kosztiljov: Znamenák István, Vaszilisza: Hámori Gabriella, Natasa: Zsigmond Emőke, Vászka Pepel: Patkós Márton, Szatyin: Csuja Imre, Színész: Nagy Zsolt, Báró: Polgár Csaba, Násztya: Kerekes Éva, Klescs: Dóra Béla, Anna: Kókai Tünde, Bubnov: Vajda Milán, Kvásnya: Csákányi Eszter, Medvegyev: Ficza István, Tatár: Máthé Zsolt, Cickány: Novkov Máté, Aljoska: Jéger Zsombor, Luka: Gálffi László. Díszlet: Khell Zsolt. Világítás: Bányai Tamás. Jelmez: Szlávik Juli. Dramaturg: Gábor Sára. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Mózer Zsolt. Rendezőasszisztens-gyakornok: Perényi Luca e.h. A rendező munkatársa: Érdi Ariadne. Rendező: Ascher Tamás. Bemutató: 2019. április 13. Örkény Színház