Yoann Bourgeois etűdökben gondolkodik, rövid jelenetekben, szkeccsekben és skiccekben. Vannak témák, amelyek izgatják – az emberek egymáshoz való viszonya, a gravitáció megfordíthatósága, az egymástól való függés állapotai, be- és elmozdulásai –, és vannak tárgyak, amelyek visszatérően ott vannak különböző darabjaiban és előadásaiban – a szék, az asztal, az örökké mozgó és a rálépő szereplőt folytonos egyensúlyi ellentartásra kényszerítő talajfelület, a rövid lépcsősorok és a gumiasztal (trambulin) egymás mellé helyezése, összeépíthetősége. Ezek hol külön-külön jelennek meg, hol egymáshoz fűzve egyfajta etűdfüzérből összeálló és egységes egészként is nézhető-érthető előadást eredményeznek, mint ahogy az Éjféltájt esetében is.

Yoann Bourgeois alkotói gondolkodásának mintázata nem mai eredetű, visszanyúlik a vaudeville tradíciójához és előadás-szerkezetéhez. A színháztörténetben a 20. század első felében ebből alakult ki a kabaré, a cirkusztörténetben pedig a varieté, így tehát Yoann Bourgeois választása máshogy hangsúlyozódik, legalábbis műfajtörténeti szempontok szerint vizsgálva: visszalép egyet az időben és kísérletei, produktumai arra (is) irányulnak, hogy ha letisztítunk egy fejlődési fázist, és teljesen másfelé indulunk el a gyökerektől, mire jutunk. Jelenleg ezt jobb híján az „újcirkusz” gyűjtőnév alá sorolja a szakirodalom, ahogy őt is – ám ez amennyire általános, annyira fedi is el azokat a finomságokat és apró különbségeket, amelyek a különböző „újcirkuszi” alkotók és művek között vannak.

Az Éjféltájt műfaja vagy műfaji besorolása és ebből körülrajzolható értelmezési kerete is valahogy így, a vaudeville felől közelítve vázolható fel. Rövid színpadi műveket látunk egymás után rakva, a kötőelem a díszlet egységessége, a tudatosan beleépített motívumháló, a zene újra és újra felépülő, majd megint és megint elbomló témái, illetve a visszatérő szereplők, akik az előadói térben önkéntelenül karakterekké, önálló jellemvonásokkal és karakterisztikával is jellemezhető színpadi alakokká válnak interpretációnk – önkéntelenül-ösztönösen az egységesítő jelentésképződés felé tartó – optikai csalódásai szerint. Szükség erre az összetevők változása és/vagy cseréje miatt van. Az elmúlt években más és más szereposztással és ennek köszönhetően összetételben játszották a világ különböző pontjain ezt a darabot: a szereplők többsége és a hozzájuk kötődő jelenetek jöttek mentek, így pedig mindig kicsit más és más lett az Éjféltájt. Ha szigorúak vagyunk, akkor a Trafó oldalára feltöltött előzetes videó is némileg megtévesztő lehetett ahhoz képest, mint ami aztán az előadásban történt.

Ehhez a dramaturgiai trükk a szétszedés és az újra összerakás gesztusa volt: a két állandó szereplő fő darabjainak és etűdjeinek ilyenfajta szétszedése, a szétszerelés és visszahelyezgetés általi motívummá vagy kötőszövetté való transzformációja. Ennek köszönhetően jön létre a háló, a jelentések és motívumok finom összefonódása, és így alakulnak át egy előadássá a különböző eredetű színpadi etűdök – még akkor vagy annak ellenére is, ha maguk az etűdök lecserélhetőek.

Yoann Bourgeois Les Paroles Impossibles és Laure Brisa Solo for harp, voice, bass drum and machines című – korábban önállóan is előadott – munkái szétszedve, részeikben épülve adják az alaphangot. Brisa zenei építményeket épít fel, hárfával, dobbal, saját hangjából és ezek loopjaiból, Bourgeois pedig dekonstruál, egy ember nyilvános megszólalási kísérleteinek különböző akusztikus pantomimvariációit adja elő: hogyan lesz elérhetetlenül lehetetlen számára, hogy belebeszéljen egy mikrofonba: hol azért, mert magába roskad a mikrofonállvány, hol azért, mert Mr. Beant idézően rövid a drót, hol azért, mert egy rollabollán egyensúlyozva mégsem tud megszólalni, hol azért, mert váratlanul s abszurd módon a mikrofon kezd el hozzá beszélni.

Ezek között a visszatérő elemek között pedig új és régi alkotótársak új és régi etűdjei kaptak helyet. Mehdi Baki az élet egyszerű dolgaival szembesülő kiszolgáltatott szereplő: ő csak el szeretne jutni a színpadi tér egyik pontjáról a másikra, csak le szeretne ülni egy székre, de ezek az egyszerű „igényei” is sorra kudarcba fulladnak, a színpad minden módon megakadályozza mozgását (az előadás egy pontján még a reflektorok is a szereplőkre zuhannak, ahogy minden darabjaira hullik), a szék előbb összeomlik alatta, majd önálló életre kelve „szívatni” kezdi furcsa duettjükben az idegileg egyre cincáltabb szereplőt.

Az éteri megjelenésű Yurié Tsugawa hol kiszolgáltatott emberi baba, hol felfüggesztésében tehetetlen, aztán mégis önálló életre kelő lény, hol pedig egy óriási „keljfeljancsi” báb – ez utóbbi már többször feltűnt Bourgeois rendezéseiben, például a párizsi Panthéon csodálatos belső tereibe helyezett La Mécanique de l’histoire című performanszában. Ő az a báb, aki tárgy lesz, olyan elem vagy „humán rekvizit”, aki mindig csak a mások függésében létezik, csak velük párban, az ő játékaik szerint kel ő is életre vagy olyan helyzetekbe, amelyekben cselekvése és mozdulatai csupán reakciók lesznek valaki más akaratára vagy mozgására. Ebből egyszer lép ki, egy szép fúgajelenetben, ahol egy házaspár (vagyis egy férfi egy nővel, hisz több nem derül ki) ül egymással szemben, és egymásra reagáló, egymást lejelző mozdulataikban az irányítószereppel átellenesen vándorol az is, hogy éppen ki a másik eszköze vagy tárgyiasított partnere, akaratának reflexiója, mozgásának kiegészítője – a kettejük közti harc végül nem dől el, szétesik alattuk az asztal, a székek, minden.

A szépen egymásra épülő etűdök végül eljutnak a csúcspontig, Yoann Bourgeois szemnek hihetetlen, méltán világhíres és számos alkalommal és formában reciklált lépcsős-trambulinos jelenetéig: egy ember elindul fölfelé egy rövid lépcsősoron a semmibe, ám útja folyton-folyvást megszakad, lezuhan, visszaugrik, előre szalad, majd „lassított felvételen” visszapörgeti az eseményeket, újra megpróbálja, majd újra visszatekeri, mi történt.

Az Éjféltájt című előadásban Yoann Bourgeois Philipp Glass Metamorphosis Two című művére koreografálta át csúcsetűdjét, ekképpen illesztette be jelen darab egészének egységességébe. Így is működik, katartikus a hatás, élőben látni egy ilyen produkciót hatalmas élmény – cirkuszi és színházi szemüvegen keresztül is. Ám – minden mögöttes szándék nélkül – jegyezzük meg, hogy ami itt és ilyen frenetikus erővel működött, az működött már sokszor máshol is, például a Claude Debussy halálának centenáriumára, a zeneszerző Clair de Lune című zongoradarabjára készített videóklipben is:

A mozgás ilyen mély analízise filmanyagon már magától értetődő, színpadon, akrobatikus mozgáselemekkel kombinálva viszont egészen hihetetlen – igen, ez az a fajta cirkuszi elem, amikor a néző levegőt is elfelejt venni ámulatában.

Yoann Bourgeois: Éjféltájt (Minuit) 

2019. április 19.

Trafó

Budapesti Tavaszi Fesztivál