Az zavar, hogy történetesen dedikált példányt tartok a kezemben, a szerzőt ismerem, sőt meglehetősen kedvelem is? Vagy az zavar, hogy nem tudom eldönteni, mennyiben befolyásol a szerző folyamatos önkritikája, melyet úton-útfélen kifejt, és úgy szól, hogy leginkább prózában érzi otthon mostanság magát, verset már évek óta nem ír? A szerző azon kijelentései, hogy őt unszolni kellett ennek a kötetnek összeállítása közben?

Azt hiszem, az ilyen kötetekre mondják, hogy szerkesztőért kiált. Bár látom, hogy Vass Tibor nevét feltüntették mint olvasószerkesztőét, nem érzem markánsnak jelenlétét mégsem. Megannyi rutinosan, profin megcsinált szöveg közt akad, amelyiknek erénylistája ezzel ki is fújt, a szakmai minimumon nem tud túlrugaszkodni. Egy ilyen vers önmagában állva kevésbé volna zavaró, ám itt igazi telitalálatnak tűnő művek mellett szerepelnek. Akad ilyenből bőven (amelyek közül sokat Tolvaj az első kötetéből - A medve lépései, Parnasszus - vett és írt át). A Naptébolyda, a Curriculum helyett (Milyen szép például az, hogy "néhány májbeteg, likőrtekintetű rokon"!) az édes-keserű Sanzon, a tökéletes Weöres-átirat, A tündér metamorfózisa, a Ráktérítő, Salieri megasztárja, az A hard day’s night, Színlelés Poe köpönyegében (és szerencsére jó darabig lehetne folytatni a sort) dicséreten felül állnak, magabiztos darabok, leendő mestert ígérnek.

Viszont jó lett volna, ha a szerző mellé akad, aki képes szabályozni, gyilkolni, megzabolázni a néhol túlfolyó szöveget, húzni a már-már infantilis ötleteket, szelektálni a motyogásba züllő versbeszédet, az önreflexió önreflexióját, a közbevetéseket, a szerző szavaival élve a "lármás szófosást". Például a Nemeznemzés című ciklust a címadó szonetten kívül egészében feleslegesnek érzem. Így ugyanis hullámzóvá vált a kötet színvonala, aminek következtében felkavart gyomorral, tengeribetegként émelyegve, vegyes érzelmekkel olvasható. Arról van szó, hogy a jobb versek bosszantó takarásban állnak, illetve egy amúgy arányos, szimmetrikus testen zavaró túlsúly képződött.

Az még csak kötözködés, hogy a ciklusokat (Harctér, hajnal, nyugalom, Ráktérítő, Nemeznemzés, Mellyet korcsmában szerzett, Hologram) nem érzem elég indokoltnak, nem különülnek a versek el témájukban, formailag annyira, hogy ne tűnjön esetlegesnek az ilyen elrendezés.

De az már igazi probléma, amit Marno János is kifejt röviden a fülszövegben, hogy e versek költője általában elbújik egy-egy nagy formátum mögé (legyen az versforma, vagy legendás személyiség). Nagy kedvvel idéz meg művészzseniket, gondolkodó géniuszokat a világtörténelemből, lelkesen kezdeményez párbeszédet velük, és ha ezek költők, előszeretettel utánozza a hangjukat is. Versben, kultúrában bujdosik, miközben persze végig önmagáról beszél a sokszor a tűrőképesség határáig megtekert nyelven, ezáltal is sűrűvé téve szövegeit. Talán kevesebb bujdosás szerethetőbbé, olvashatóbbá tenné az anyagot: az ember csak kapkodja a fejét, mint egy látványpékségben, de ez a gazdagság, töménység nagy mennyiségben már nem imponáló. Leterhel, nem elkápráztat.

A sűrűséget érzékeltetve összeírtam, körül-belül milyen műveltségi hagyományok idéződnek meg a Törésteszt lapjain: Popkultúra (Iron Maiden, Donald kacsa, Beatles, Megasztár), antik kultúra (Néró, Catullus, hexameterek), zsidó-keresztény hagyomány (Káin, Noé, Credo, Isten, angyal), komolyzene (Kodály, Mozart), filmkultúra, nyelvemlékek. Ráadásul mindez olyan sokféle költő hangján, mint Balassi, Berzsenyi, Petőfi, középkori névtelenek, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor, Orbán Ottó, vagy épp Tandori Dezső, hogy csak a magyarokat említsem. Ha ez még mind nem lenne elég, szerzőnk még a versformák közt is csapong (hol egy magyaros, hol egy szapphói, hol hexameter, hol szabad, hol szonett, rímmel, rím nélkül stb.), sőt, olykor angol nyelvre vált nemcsak egy cím, de egy egész vers erejéig, igaz, a magyar változat mellett közölve az angolt. Nekem ez így sok, még akkor is, ha ez a barokkos burjánzás a szerző egyik jellegzetessége. Kosztolányit idézve: a kevesebb több.

És van, hogy a szöveg a töménységen túl sem működik. Talán ez a legnagyobb baj. A szerző a kötetet felhizlalta kevésbé sikerült alkotásokkal. Hogy miért érzem rossznak a válogatás egyes verseit (és főleg: pontosan melyekre gondolok)? Mert például erőltetett szóviccekre épülnek (Karajcsont, Kenta úr), amelyekben meg lehet ugyan találni a byte, de olyan furán hatnak, mint éjféli misén a zsidó vicc. De az is kiábrándít, ha egész egyszerűen nem látok elég okot a vers létezésére (Gasztronómia, Mozart rácsörög Bartókra az életmű lezárása ügyiben, Egy felbőszült járókelő…). Honi folyóiratainkat elnézve sok helyen közölnek ezeknél sokkal rosszabb, valódi blöffmunkákat is, de egy költő kapcsolja ki a wordöt nyugodtan, ha úgymond nem a mindenséggel kívánja mérni magát. (Tudom, nincs így, és annyira igyekszik Tolvaj a teljesség felé, mint növények a fényre, éppen ezért állok értetlenül a félmegoldások, üresjáratok, nyegle szóviccek előtt.)

Akad olyan verse is a szerzőnek, ahol csak egy-egy sor teszi tönkre a hatást. Erre a legjobb példa az Angyali üdvözlet című, amúgy ezt leszámítva a jobbak közé sorolható vers. Az itt található: a "szerkesztett nirvánák panoramikus villamosjárat érzékalattisága" után szerintem kevesen jutnak el a "begyűjtenek, begyújtanak" bravúrzárlatig. Az jó, ha egy versben haladva javulást, tisztulást, szakralizálódást tapasztalhatunk meg, viszont olyan szakadék van a két sor között, amelyet kevés örömolvasó képes, vagy akar átugrani.

Mérges vagyok erre a kötetre, mert szerintem nem lett volna szabad így megjelennie; lehetett volna egy bivaly-, vagy medveerős válogatás, ha a töltelékverseket elfelejti a szerző, és csak a valóban jól sikerült darabjait közli újra az előző válogatásának.

Az amúgy egy mozijegy árából megvásárolható, a Parnasszus Kiadó gondozásában, és az Új vizeken sorozat darabjaként megjelent könyvet mindezek ellenére érdemes beszerezni, mert a Törésteszt tartalmaz magában egy kiváló kötetet. Például azért, mert a fiatal költő nemcsak izgalmas régmúltját (pl. Brazíliában eltöltött gyerekéveit), de izgalmas jelenét is (például pokoljárásait a pesti éjszakában) beledolgozza verseibe, és a többihez képest rosszabb darabokkal is bőven betalálhat - az alkotókedv és/vagy az őszinteségre való törekvés, illetve a precízen megmunkált nyelv ezeket is dekoratívvá tehetik. Igen, kibányászni, meglátni a sok rizsa alól, a muff-sötétben az aranyrögöket, olvasót próbáló feladat. De talán csak az a titok, hogy nem szabad elejétől végéig átrágni magunk rajta.

Bár a Ködlámpa felolvasóest-sorozat keretében néhány hete hallhattam egy jól sikerült Tolvaj-novellát, vagyis a prózaformákban sincs miért szégyenkeznie, örülnék, ha legközelebb egy teljes értékű, hibátlan, szigorúbb verseskötetét dedikálná nekem.