De ne szaladjunk ennyire előre. Még csak április 3., szerda reggel van, vonaton ülök, megyünk ki többen – újságírók, tévések, cirkuszosok – Münchenbe, megnézni Európa és talán a világ legnagyobb vándorcirkuszának új műsorát.

Nem különösebben izgalmas az utazás, félálomban bóbiskolok, suhan a táj, satöbbi… Ami viszont jelentőséggel bír, az maga az utazás funkciója, akár befogadáspszichológiailag, akár metafizikusan.

A Mandana – Cirkuszművészet újra álmodva (Mandana – Circuskunst neu geträumt) című előadás körülbelül két éve készül, két évnyi munka eredményét mutatják be másnap este, ennyi befektetett és összesűrűsödő energia többet érdemel, nem csak annyit, hogy beesel, megnézed, kattintasz pár fotót, interjút készítesz a rendezővel, felteszel három kérdést, másnap megírod az anyagot, és mész tovább egyéb ügyes-bajos dolgaid felé. Hogy is mondjam? Az utazás itt az előadás része lett – számomra, számunkra legalábbis –, már a Keletiben elkezdődött az a rituálé, amelynek csúcspontja a premier volt: megvolt az oda vezető út, megvolt a visszafelé vezető út, az alámerülés és a visszarepülés.

Ha utazni annyit jelent, mint álmodni, akkor békésen elaludtunk, álmodtunk, és visszafelé nyugodtan, álmainkat babusgatva ébredtünk. Időnk van rá bőven, hiszen itt és most időnk nem a 21. századi ember rohanó ideje, hanem szubjektív megélésünkben a befogadás, a megértés, az átérzés lassan hömpölygő ideje lett. Leegyszerűsítve: kinek van manapság ideje arra, hogy betáblázott életéből három teljes napot szakítson ki csak azért, hogy megnézzen egy előadást? Nekünk párunknak ez az élmény most megadatott.

Mindez azért sem véletlen, mert a Mandana is egy álom „cirkusziasítása” – címében is utal erre, de jelenetezésében, rendezői koncepciójában, dramaturgiájában is. Álomszerű ecsetkezeléssel vezet minket végig egy klasszikus cirkuszi műsor számain, betétein, jelenetein. Képei szinte olyan megfoghatatlanok, mint az álmok: hol élesen kiválnak, hol egymásba olvadnak, ködszerűek, mégis valóságosak. Itt válik tehát az utazás a műsor egyfajta keretévé, egy különös meditációs gyakorlattá vagy transzcendens élményegyüttessé.

De ne szaladjunk ennyire előre – megint ne! Ugorjunk vissza egy olyan napra, amikor a világ cirkuszosai egy emberként gyászoltak meg valakit. 2017. június 20-án, nyolcvanéves korában elhunyt a cirkuszvilág egyik legendás alakja, a Krone Cirkusz rendezője és vezetője, az európai cirkusz egyik nagyasszonya, Christel Sembach-Krone. A 1905-ben alapított Krone Cirkusz – melyet még Christel nagyapja hozott létre Circus Charles néven – az európai kontinens legnagyobb sátorcirkusza a maga majdnem ötezer fő befogadására alkalmas nézőterével. Christel a cirkuszt korábban irányító szülei, Carl Sembach (1908–1984) és Frieda Sembach-Krone (1915–1995) halála után 1995-től vette át a hatalmas cirkuszbirodalom vezetését. Halála után fogadott lánya, az 1979-ben született Jana Mandana Lacey-Krone és élettársa, Martin Lacey ültek az igazgatói székbe.

A fiatal pár előtt hatalmas kihívás állt, kívülről és belülről is: hogyan tudják megújítani a legendás Krone arculatát, de ugyanakkor hogyan tudják megőrizni azt a tradíciót, amit több mint egy évszázad alatt felépített a Krone, ami a világ minden táján hihetetlenül magasan jegyzett cirkuszi márka. Hogyan tudják úgy megőrizni családjuk emlékeit és értékeit, hogy átviszik a cirkuszukat a 21. századba? Ezek a ránézésre egyszerű kérdések a cirkuszi szakmán belül többszörösen súlyozódnak: itt hagyomány és megújulás viszonya nem olyan egyértelmű, nem olyan természetű, mint más művészeti ágakban vagy akár a 20. század számtalan radikális kezdeményezése után felszabadult – vagy szétszálazódott – színházi világában. A klasszikus cirkuszt és a klasszikus cirkuszművészetet sokkal jobban köti a hagyomány és a hagyománytisztelet, a múlthoz és a múltból akár dinasztikusan, családon belül örökölt értékekhez való ragaszkodás, mint az összes többi európai, nyugati, görög-zsidó-keresztény kultúrkörön belüli művészeti ágat. Itt a hagyománytisztelet és a hagyomány elleni nemzedéki lázadás határvonala máshol húzódik, ha egyáltalán létjogosult vagy értelmezhető egy ilyen kérdésfeltevés.

A fiatal pár aztán megtalálta a megoldást, és minden bizalmukat egy fiatal magyar rendező kezébe helyezték: a Recirquel újcirkuszi társulattal és a budapesti FINA zárógálájával már bizonyító és jelentős nemzetközi hírnevet szerzett Vági Bencét kérték fel, hogy készítse elő, álmodja és rendezze meg a Krone 2019-es műsorát.

Több szempontból volt nagy a tét: Vági Bence klasszikus cirkuszban még nem rendezett, a Krone német közönsége talán még a cirkuszi szakmánál is konzervatívabb, egy-egy új műsoruk pedig nem kevesebb, mint négy éven keresztül fut, azaz nem lehetne könnyen és gyorsan benyelni, ha bukik ez a fajta újító szándék és bátorság.

Vági Bence és állandó csapata érzékeny intelligenciával kezdte el szétszálazni a kapott gordiuszi csomót. A feltett kérdést úgy válaszolták meg, hogy egyszerre nyúltak vissza a múltba és egyszerre figyelték a jövőt – nemcsak a Krone közeljövőjét vagy rebrandingjét, hanem „úgy általában” a klasszikus cirkusz jövőjét is mindenestül. A munka kulcsszava – ha egyáltalán kell ilyen – az alázat volt.

Pintér Áron – akit a Recirquel darabjaiból bohócként, lábzsonglőrként és lengődrótosként ismerhetünk – egy filológus sziszifuszi türelmével ásta bele magát a Krone hatalmas archívumába, egyesével kijegyzetelte és/vagy befotózta a teljes anyagot, ami alapján Kasza Emese jelmez- és kosztümtervező és Farkas Gábor Gábriel díszlettervező elkészíthette az előadás vizuális világát. Az Art Nouveau orientalizmusa soha nem volt idegen a Kronétól, ezt megidézni – nemcsak egységes vizualitásában, hanem rengeteg apró, múltba történő utalásában is – telitalálat volt. Egyszerre hozta elő a cirkusz aranykorának csillogását és vezetett be minket egy olyan világba, mely esztétikájában és gondolatiságában kiutat jelenthet a klasszikus cirkusz számára valami új felé, valami változás felé, valamiféle megújulás irányába.

Aki cirkuszban dolgozik, az pontosan érti, hogy ez így mit jelenthet, egy egészen apró változtatás is milyen nehéz ügy. Ha egy artistaművész évekig-évtizedekig fejleszt egy számot, elnyerte vele a legrangosabb fesztiválok fődíjait, akkor ő nem akar ezen semmit sem változtatni: ami századmásodpercre vagy milliméterre tökéletes, ő azt akarja újra és újra, minden műsorban minél több közönségnek megmutatni. Egyfelől. Másfelől pedig sok cirkuszi zsánerszám akkor kerül minél közelebb a tökéletességhez, ha annak minden pillanatában az élet és a halál között leng ki az inga: ezért kezd izzadni nézőként a tenyerünk, ezért ugrik majdnem ki a szívünk, ez a cirkuszművészet zsigerileg ható katartikus élménye vagy varázslata. Ha pedig ezen egy rendező változtatni akar, ott minden apróság, egy máshová helyezett és átszínezett lámpa, egy más színű és anyagú kosztüm, egy más zenekar által áthangszerelt dal is döntő jelentőségű lehet. Hiszen egy cirkuszi szám tökéletességének titka megváltoztathatatlanságában rejlik, ahogy az is, hogy az artistaművész mennyire érzi magát biztonságban. Ha mégsem, akkor fejen állhat a rendező, ott vagy újrakoncepcionálás lesz vagy csúcstrükkök, a kettő együtt nem nagyon megy. Az élet és halál kérdései már csak ilyen egyszerűek. Ahogy a showbusiness szabályai is ilyen egyszerűek: cirkuszi közönség cirkuszi kunsztok miatt vesz jegyet, nem színházi előadásra.

Vági Bence és Kristóf Krisztián cirkuszszakmai rendező rendezői zsenije éppen abban nyilvánult meg – és a klasszikus cirkusz világában nem járatos olvasóink itt mosolyogjanak csak –, hogy elérte azt a Mandana szereplőitől, hogy átöltözzenek, és új zenékre – Szirtes Edina Mókus éterien szimfonikus zenei világára – újratanulják azokat a számokat, amelyekben a világ legjobbjai között tartják őket számon.

S itt elérkeztünk egy másik kulcskérdéshez: az előadói műfajok közti különbséghez. A klasszikus cirkusz és az újcirkusz vagy kortárs cirkusz között elterülő táj esztétikai vizsgálatához. Az újcirkusz a művészek technikai tudásából és képességeiből merítve hoz létre egy világot, narratívát, történetet (ilyen módon inkább a tánchoz vagy a kortárs baletthez közelít), a klasszikus cirkusz pedig kész produkciókat vonultat fel, megfelelő műsorsorrendbe rakva őket, de különösebben nem piszkálva meg az egyes számok önállóan is megélő koreográfiáját vagy belső egységességét (ilyen értelemben, leegyszerűsítve, inkább egy élsportgálához közelít rendezői szempontból). Hogy mi van a kettő között, az nagyon jó kérdés, nem is olyan régen tették fel többen is, és a válasz még annyira nem is adott (nincs rá kész recept, tradíció, tankönyv, de még jó példa sem sok), mint amennyire minden válasz helyes lehet, ha kiállta a közönség és a szigorú szakma kritikájának kettős próbáját.

Vági Bence ráérzett a megoldásra: történet-központúság helyett a hangulatra helyezte a hangsúlyt, tudva azt, hogy ha megfelelő atmoszférát teremt a nézőinek, akkor benne születnek meg, állnak össze azok a történetek, amelyeket rendezőként elég csak felvillantani, sejtetni, érzékeltetni. Ha pedig az atmoszféra egységes, akkor mindegy mi és mikor tűnik fel, az összkép és az emlékezetben megképződő összhatás olyan lesz, mint ahogy egy álomra emlékezünk vissza. Nem cselekménysorra, hanem érzésekre, nem ok-okozatra, hanem hangulatra, nem képek sorára, hanem képek egymásmellettiségére. S ahogy az álomban vagy az emlékezetben mindez természetszerűen működik, úgy működni fog egy klasszikus cirkuszi műsor dramaturgiai felépítménye vagy rendezői koncepciója esetében is.

A Mandana esztétikai hatásmechanizmusa éppen ez: a Krone Cirkusz és cirkuszi család archívumának gondos felhasználásával és minden apróságra figyelmes, ám azokat szimbólumokká elemelő összerakásával létrehozott világban feltűnő emlékek közt vezet minket, álomszerű átkötésekkel, asszociációkkal és átfolyásokkal.

Ám ahogy előnye is mindez, úgy hátránya is előbukkan ennek az álomkoncepciónak. Az oroszlánidomár Martin Lacey és a lovasszámokkal és lóidomítással világhírnevet szerzett Jana Mandana Lacey-Krone szerelmét elmondani hatalmas hímoroszlán és ló álarcokba öltöztetett szereplőkkel nemcsak szimbolikus, hanem poétikus és szerethető is, azokról a számokról nem is beszélve, amikor ők lépnek be a fűrészporral felszórt manézsba. Jana úgy kommunikál a lovakkal és Martin úgy dolgozik együtt az oroszlánokkal, ahogy a világon nagyon-nagyon kevesen tudnak: érzik egymás minden rezdülését, minden lélegzetvételét – mintha szívük és fejük láthatatlan szálakkal lenne egymáshoz kötve. Ezek a számok nem az idomításról és az állatidomítás eredményeiről szólnak – ez is egy elmozdulás a megszokott klasszikus cirkusz felől egy újra álmodott klasszikus cirkusz felé –, hanem az ember és állat közti szeretetről, a kommunikáció tünékeny rezdüléseiről, a kölcsönös tiszteletről és az odaadó szerelemről.

Sokat elbír ez a kompozíció – különösen Illés Renátó és Zsíros Gábor a Recirquel darabjait jellemző cirque danse koreográfiáival vegyítve –, de mindent sajnos nem. A klasszikus cirkuszi hatáselérés például több pillanatban kicsúszott valahová: az egységes világ önmaga esztétikai egységéről nem lemondva elengedett olyan pillanatokat, melyek nem elsősorban szépségükkel, hanem zsigerileg hatottak volna. Míg a Duo Stauberti perzs száma vagy egy akrobatikus lovas pas-de-deux szokatlanul, ám mégis gyönyörűen kiteljesedhetett, addig a kolumbiai Los Robles magasdrótszámának csúcseleme, egy hetes piramis elúszott a köréjük folyó zenei világ álomszerű dallamainak hullámaival – ahol az izgalom fokozására van szükség, ott erről nem szerencsés elterelni a figyelmet: a pergődobra gyorsul a szív, az egymásnak kiabált vakkantásszerű utasításoktól izzadni kezd a tenyér, ezt mással nem nagyon lehet lecserélni.

Ahogy a humorral sem lehet nagyon szórakozni, ez a szám is hasonlóan ősi, zsigeri és elemi szabályok szerint működik, nem különösebben lehet variálni rajta. A magyar származású Steve Eleki komikus megjelenései éppen ezért váltottak ki frenetikus hatást: három nyelven – németül, angolul és a poénok tónusozása miatt néhol franciául is – előadott zsonglőr- és illuzionista paródiáin könnyesre röhögte magát mindenki. Elképesztő ez a fickó, és ebből nem veszített semmit még úgy sem, ahogy Vági Bencének sikerült beillesztenie őt a Mandana egységes világába.

Vele ellentétben az orosz Without Socks bohóctrió pantomimes jelenetei elvértelenedtek, sok poén elsikkadt. A Fővárosi Nagycirkusz Győztesek karneválja című előadásában a magyar közönség előtt is hatalmas sikerrel bemutatkozó bohócok erősen személyiségükre szabott karakterüknek köszönhették sikerüket. Jeleneteikben ezek a karakterjegyek, vagyis egyéni mozgásmintázatuk, sminkjük, jól összeválogatott ruházatuk felerősítették azt, amit csináltak. Átöltöztetve, illetve a Mandanában kettős szerepbe is helyezve őket az általuk képviselt és prezentált humor egy része eltűnik, jeleneteik értéke pedig főbb szerepből átvezetővé csökken.

„Újra felizzott egymás iránt a szívünk…” – mondta Jana Mandana Lacey-Krone és társa, Martin Lacey Vági Bence rendezőnek pár nappal a Mandana premierje előtt. Sok van ebben a mondatban, sok szál ér benne össze: családtörténet, cirkusztörténet, álmok és valóság és egy olyan gyönyörű előadás, amely nemcsak kísérletet tett a klasszikus cirkusz tradícióját alázatosan tiszteletben tartó és azt folytató megújítására, hanem arra is, hogy két ember újra egymásra találjon a közös munka során.

„Újra felizzott egymás iránt a szívünk…” – ennél nagyobb elismerést ritkán kap cirkuszi rendező. A mi sok percen keresztül ünneplő vastapsunk pedig nemcsak a magas szinten kivitelezett műsornak szólt, hanem annak a szeretetnek és hőfoknak is, amelyen végig izzott a Mandana, a Krone Cirkusz 2019-es új műsora – és benne ennek a sok ezer éves művészeti ágnak minden szenvedélye.

Mandana – Cirkuszművészet újra álmodva
Krone Circus
Bemutató: 2019. április 4.
München
Fotó: Hirling Bálint