Korábban is többször elhangzott már a bulinegyed szívében található koncerthelyszín neve ismerősök szájából, szórakozóhelyeken, asztaltársaságok összejövetelekor, vagy kedélyes beszélgetések alkalmával a pesti éjszakában, de ez volt az első alkalom, amikor személyesen is meggyőződhettem a hallottakról. A szóbeszédek pedig igaznak bizonyultak, és valóban, ha függetlenítjük magától a programtól a légkört, akkor is kijelenthetjük, hogy a pincehelyiségből kialakított beltér minden egyszerűsége és lezsersége ellenére (vagy éppen ezek miatt) ideális választás az olyan zenekaroknak, melyek alapvetően a közönséggel kialakítandó közvetlen kapcsolatra, valamint a kisméretű klubokban való turnézásra helyezik a hangsúlyt.

Ez az attitűd pedig mindhárom banda esetében adott volt, és azonnal érzékelni lehetett, hogy otthonosan és rutinosan mozognak mindannyian ebben a látszólag szerény, a nagyszínpadokhoz képest mégis megannyi más előnyt jelentő közegben, amíg a helyszín egyfajta bizalmas és baráti atmoszférát teremtett meg a közönség számára is.  

A műsort megnyitó Peter Kovary & The Royal Rebels, amely egyébként korábban a Dal nevű eurovíziós válogatón is elindult, tökéletesen megalapozta azt este hangulatát, és azonnal szuggesztív hatása alá kerültek a jelenlévők. Noha elsőként álltak a színpadra a zenekar tagjai, rekord idő alatt magukra irányították a figyelmet, és teljes értékű, száz százalékban autentikus rock’n’roll produkciót nyújtottak, amely a szememben a klasszikus örök gyerek/örök fiatal eszményképnek volt egyfajta sajátos, modern értelmezése. Az együttes inspirációi között főként a hetvenes évek nagy klasszikusait: az AC/DC-t, a Kiss-t és a Rolling Stones-t érhetjük tetten, de a hagyományos hard rock- és blues elemek mellett az alternatív és a pop rock is jelen volt a dalok hangzásvilágában.

Mindenképpen a zenekar két nagy slágere, a Halfway Till Morning című albumon szereplő It’s a Riot és a Forever and a Day vitte a prímet a koncert során: amíg előbbi főként fülbemászó és nosztalgikus road movie-hangulatával nyerte meg magának pillanatokon belül a publikumot, addig utóbbi laza és könnyed akkordmenetével, rádióbarát tónusaival és felhangjaival gazdagította az est repertoárját.A slágereken túlmenően viszont az a dinamikus és őszinte performansz, amelyet a tagok képviseltek, és az az önfeledt, eksztatikus energia, amelyet sugároztak a dalaikból, a többi szerzeményt is emlékezetessé és szórakoztatóvá tette. Habár mindegyik zenészt külön-külön kiemelhetnénk, a frontember Kőváry Péter a maga részben Mick Jaggert, részben Paul McCartney-t idéző kiállásával és stílusával egyértelműen gondoskodott róla, hogy a közönséget is bevonják a színpadi-előadói élménybe, és az ne csak befogadóvá, hanem az események aktív részesévé is váljon.

Azzal egyébként, hogy két alapvetően garage rock beállítottságú zenekar követte egymást közvetlenül, viszonylag rövid időn belül sikerült egy csokorba gyűjteni a műfaj legjavát, és mind a riffek, mind a visszatérő témák tekintetében fel tudták vonultatni a bandák azokat a legmarkánsabb zenei trendeket, amelyek olyannyira népszerűvé tették ezeket a pentaton alapú rockslágereket. Jóllehet a program első fellépői is hozták így azt a formát, és azt a kötetlen, vérbeli gitárshow-t, amelyre a közönség számíthatott, teljessé számomra a The Trousers megjelenése tette ezt a koncertélményt.

Stílus szempontjából könnyedén kivitelezhető volt az átkötés, hiszen bőven találhatunk átfedést és közös pontokat a két banda zenei vonala között - a fő különbség abban ragadható meg talán, hogy a második fellépő talán egy kevésbé visszafogott, valamivel keményebb irányzatot képvisel, amelyben a grunge, a punk, a stoner és a hard rock meghatározóbb szerepet játszik, mint előbbi zenekarnál - emellett Kőváry Zoltánék esetében a garázspunkot és rock’n’rollt játszó svéd Hellacopters és a hetvenes-nyolcvanas évek brit heavy metál, illetve progresszív rock szellemisége is sokkal erőteljesebben érzékelhető.

A The Trousers műsorának a legnagyobb pozitívuma az volt, hogy valóban hű maradt ahhoz az üzenethez, amelyet a dalok is közvetítettek: került mindenféle indokolatlan külsőséget és mázt, és maximálisan a vagány, felhőtlen és tipikus lázadó életérzés átadására összpontosított, miközben szinte egyetlen lélegzettel nyomta le a teljes setlistet, sokszor észrevétlenül manőverezve át egyik számból a másikba. Technikailag is mindenképpen magasan képzett zenészekről volt szó, akiknek nem volt szüksége állandó szünetekre, egyeztetéseke, vagy változtatásokra, hanem ösztönösen és hajszálpontosan játszottak mindvégig.

Eközben pedig egymással és a hallgatókkal is gördülékeny volt a kommunikáció, így sokszor akár szavak vagy gesztusok nélkül, pusztán a zene közösségformáló erejével is kölcsönös volt a megértés, ami garantálta azt a szakzsargonnal „flow”-nak nevezett jelenséget, amikor az ember teljes mértékben képes kizárni a külvilágot, és egyedül a dallam mindent elsöprő, mindenható varázsa és lüktetése létezik a számára. Az elhangzott dalok többségét a tavaly megjelent Invisible Darkness és az előtte kiadott Mother of Illusion című albumokról adták elő, amelyek meglátásom szerint a zenekar pályafutásának legjobb anyagait tartalmazzák, mivel ezekben kristályosodott ki igazán az a stílus, amely a leginkább illeszkedik a banda profiljához.

A számok közül a slágerként számon tartott és hangulatos, „sétáló” ritmikával rendelkező Hysterical Route említhető meg, de az olyan pörgősebb és robbanékonyabb darabok, mint a Buckley Funeral Home, az éles és „dirty” hangzású Dancer from the Dance, vagy éppen a féktelen ritmusú Break Your Mind és a Gunslinger ugyancsak színesítették a repertoárt. A koncert vége felé pedig a The Trousers zenei világa az egyik személyes kedvencem, a dübörgő és feszes gitártémával rendelkező I get around révén csúcsosodik ki, amelyet joggal nevezhetnénk akár a kortárs magyar „old school rock’n’roll” egyik himnuszának is.

A programot záró Reverend Backflash fő isnpirációja a garage rock mellett egyértelműen a pop punk és a pop rock volt, ám néhány glam rock elem is megfűszerezte műfaji szempontból a dalokat, amelyek heves dinamikájukkal az olyan kilencvenes, valamint kora kétezres évekre jellemző punk rock klasszikusokat idézhették fel a hallgatóban, mint a Sum 41, a Blink-182 vagy a Green Day. A bécsi zenekar számai közül a legmaradandóbb élményt a súlyos, főként soul és blues-központú Alright Alright jelentette a számomra, amelynek fő témája egyfajta stoneres és sotuhern rockos jelleget is kölcsönzött a szerzeménynek - ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül a határtalan rajongás, tisztelet, és lelkesedés mellett sem, ami a vendégzenészek játékának minden ízében tapasztalható volt.  

A zenekarok nem csupán a tagok szintjén folytattak csapatmunkát, hanem implicit módon egymással is, hiszen érződött, hogy egy olyan láthatatlan szál fűzi össze az előadókat, amely főleg a hasonló dallamvilágra és kifejezőeszközökre vezethető vissza, így mindenképpen produktívnak és szerencsésnek volt mondható közöttük összességében az együttműködés. Az esemény amellett, hogy egy sokoldalú, mégis koherens zenei légkört alakított ki az est folyamán, kiváló fóruma volt annak is, hogy a műfaj kedvelői régi favoritokat felelevenítve és profin kivitelezett újdonságokat felfedezve adják át magukat egy eredeti és hamisítatlan „pub’n’roll” élménynek, így ha valaki nyitott erre a ma is virágzó és izgalmas zenei szubkultúrára, szívből ajánlom neki mindhárom fentiekben bemutatott fellépőt.

Képek forrása: Pandur-Balogh Norbert (Northern Lights Photo), Szabó Valentina, Debre Gábor