A kedvcsináló sugallata ellenére azonban A fiúk hazatérnek több, mint egy 2015-ben játszódó, okostelefonos hétköznapokba beférkőző „görög tragédia”. A Szophoklész-darabot inkább ügyes dramaturgiai eszközként veti be a szerző, aki e művével tavaly elnyerte a Women’s Price for Fiction irodalmi díjat. Az írott jog és az isteni parancs (lásd még: erkölcs, emberség), illetve az érzelem és a hatalmi érdek konfliktusára a szöveg utolsó – lelki és cselekményszinten is akciódús – harmadában tolódik át a hangsúly, és bár e kérdések nem elhanyagolhatók, az egésznek csupán töredékei.

Már az eredeti cím (Home Fire) is két ellentétes jelentésréteget kínál. A home fire az otthon melege, jelképes kandallótüze, amelyet a háziak (elsősorban nők) háború idején is igyekeznek ébren tartani („keep the home fires burning”). De szintén ezt a kifejezést használják az újságok, amikor lakástűzről adnak hírt. Utóbbi száraz magyar verziója önmagában nem fejezi ki, hogy ilyenkor egy otthon lángol, gyakran a lakók emlékeivel, életük egy részével együtt. Shamsie-nál e szimbolikus tűz akkor üt ki, amikor Isma, a főszereplő Pasha-testvérek legidősebbje, az Egyesült Államokba megy tanulni.

A kipattanó szikra traumák sorozatából állt össze a pakisztáni származású londoni családban: az apa a radikális iszlámot választotta szerettei helyett, az anya fiatalon elhunyt, a tizenkét évesen árván maradt ikreket pedig az egyetemista Isma nevelte fel. Aneeka és Parvaiz már nem ismerhette az úton Guantánamóba elhalálozott szülőt, akinek sorsát politikus ismerősük, Karamat Lone így kommentálta: „örüljenek, hogy megszabadultak tőle”.

A hét évig tartó viszonylagos nyugalmat töri meg a komoly nővér távozása, ami a jól ismert ház elhagyásával is együtt jár. Parvaizt, az érzékeny fiút készületlenül éri a változás, amelyet súlyosbít, hogy ikerhúga, Aneeka is elkezd róla leválni.

„Bontotta szét a láncot, amely összekötötte őket, kivetette őt a sötétségbe, most először nem kísérte az ikertestvére szívverése azóta, hogy az ő szíve elszorult a rémülettől, érezve, hogy kamrákra oszlik, érző szervvé változik, de aztán megnyugodott, mert tudta, hogy egy másik szív is ezt a félelmet éli át, ezt az ámulatot tapasztalja minden másodpercben”(156.)

Ez az empatikusan kibontott kép és a benne rejlő kétségbeesettség a lelke Parvaiz történetének, amely szerkezetileg is középpontban áll a főhősök (Isma, Eammon, Parvaiz, Aneeka, Karamat) szerint öt részre osztott könyvben. A filmszerűen felvillanó jelenetekben a kilátástalan jelen és a – mindössze néhány hónappal korábbi – múlt síkja növekvő feszültség közepette váltakozik, az út pedig a londoni kert sufnijától az Iszlám Állam Kalifátusáig vezet. Parvaiz mindaddig homályos indítékai, elhagyatottsága, meg nem válaszolt kérdései itt egyszerre zúdulnak az olvasóra. Akárcsak fájó árvasága, amelynek van egy nővéreit nem érintő aspektusa is: Shamsie rajta keresztül világít rá a hiányzó apa-fiú kapcsolat és a félelem szülte családi tabuk veszélyeiere.

A bűnös apáról ugyanis csak a nagymama mesélt Parvaiznak, de „ezek a történetek mindig a fiúról szóltak, sosem a férfiról, akivé vált”. (143.) A nők összezártak, hogy felejthessenek, Parvaizt pedig annyira védték az igazságtól, hogy ezzel a depressziónak és az illúzióknak egyszerre ágyaztak meg. Nem számoltak azzal, hogy amikor keresni kezdi a gyökereit, már nem hozzájuk fordul majd. Hogy a benne keletkezett űr mennyire elkerülte a figyelmüket, jól szemlélteti Isma kávézói beszélgetése a belügyminiszterré előlépett Karamat Lone fiával, Eammonnal:

„–Apák és fiúk, tudod, hogy van ez.

 – Nem, nem tudom.

–Hát, először is, ők vezetnek be minket a férfilétbe.

 Isma sohasem értette ezt, bár elég sokat hallott róla a hétköznapi beszédben és tudományos előadásokon is. Az, hogy a lányból asszony lesz, elkerülhetetlen tény; a fiú férfivá válása, úgy látszik, ambíció.”(46.)

A Pasha és a Lone família viszonya csupa kontraszttal jellemezhető: csonka-teljes, kitaszított-kiváltságos, vallásos-ateista. A minisztert a politika mellett saját frusztrációja is arra kényszeríti, hogy muszlim helyett szigorúan csak „muszlim hátterű” legyen. "Különben is, ha még csak tizenkilenc éves, gondolom, lesz időd leszoktatni a hidzsábról” (123.), mondja fiának, amikor megtudja, hogy az beleszeretett a hívő Aneekába. De vajon tényleg az „övéit” óvja, vagy csak magát félti az „iszlámista politikus” bélyegétől? Utóbbinak van alapja, ugyanis amikor Karamat utoljára mecsetben járt, pont egy „rosszba” tévedt be, és az újságok máris uszító prédikációkkal hozták összefüggésbe.

És ha van „jó mecset és rossz mecset”, akkor „jó muszlim és rossz muszlim” is. Nézőpont teszi, hogy kinek melyik magatartás felel meg a széles skálán, amely a hitét látványosan elhagyó, de titokban néha imádkozó Lone és az Iszlám Állam fanatikusai között húzódik. Már Isma és Aneeka sem ugyanott helyezkedik el, Shamsie regénye pedig a vallás sokszínűsége mellett azt is megmutatja, hogy még a végleteknek is lehetnek érthető (ha nem is elfogadható) motivációi. Egyszerre jó muszlimnak és jó britnek lenni pedig már szinte lehetetlen küldetés, ami akár családon belül is okozhat konfliktusokat. („Én pakisztáni vagyok, te meg csak egy paki” (168.) – mondja Parvaiznak egy anyaországban maradt unokatestvére. )

Parvaiz sorsa az Iszlám Állam szektajellegéről is élethű képet ad. A toborzó Farooq mesterien manipulálja a sérült (és sértett) tizenkilenc éves fiút. Karaktere ijesztően hiteles, nem övezi semmilyen misztikum. Az olvasó átlát rajta, ugyanakkor azt is érti, hogy Parvaiz a döntő pillanatban miért nem képes erre. A bizalom felkeltése, a gyenge pont kihasználása, a szerettek (ráadásul mind „tudatlan nők”) elleni uszítás, majd a paradicsomi Kalifátusról szóló mesék megteszik hatásukat, Parvaiz pedig elhiszi, hogy „odaát” mindenki csodálja az apját. Mindez mégsem elég a teljes átállításhoz. A hangtechnikához vonzódó fiatalt ugyan sikerül beszervezni a médiarészleghez, de az „agymosóprogram” egy ponton elakad, az ébredés pedig életveszélyes. A regény azt a megrendítő kérdést is felveti, hogy vajon hányan voltak/vannak, akik hozzá hasonlóan már csak kényszerből és rettegésből tartanak ki a dzsihádisták mellett. Mert „Allahnak” nem lehet büntetlenül nemet mondani.

Aneeka és Eammon szerelmi szálára e kijózanodás teremt alkalmat, és általuk egy csipetnyi Rómeó és Júlia is vegyül a sztoriba. Kapcsolatuk egy pontig éppen úgy halad, mint bármelyik romantikus tucatregény/film cselekménye, amelyben a hős(nő) érdekből jár valakivel, de aztán tényleg megszereti. (A remény voltál – mondta Aneeka egyszerűen. – A világ sötét volt, és te ragyogtál. Hogy ne szeretne bele az ember a reménybe?” (112.)) . Ez azonban másféle mese. Parvaiz halálával Aneeka rémisztő gyorsasággal alakul XXI. századi joghallgatóból Antigonévá, hogy ezzel mindenki másnak is kiossza a Szophoklész-dráma szerepeit. Küzdelme olykor már valószerűtlenül eltúlzott jelenetekben tetőzik, a hatásvadászatot azonban tompítja, hogy arra – Karamat (alias Kreón) cinikus megjegyzéseivel – maga a szerző is reflektál. A „tomboló ókorból” egy-egy pillanatra az eseményeket kommentáló újságcikkek és tweetek is visszarántanak az abszurd jelenbe, ahol minden szörnyűséghez tartozik egy hashtag.

A nyelvezet általában is ízig-vérig mai. A szöveget jópofa szóösszetételek („ökoszisztéma szakáll”, „muszlimparanoia” ), pergő párbeszédek, a színekkel és hangokkal teli, atmoszféra-teremtő leírások jellemzik. A szerző ugyan végig marad az E/3 elbeszélésnél, a neki szánt szakaszban mind az öt központi szereplő egyéni nézőpontja kirajzolódik. Heves érzelmeiket a rendkívüli szituációkhoz passzoló képek kísérik („agya tehetetlenül kuporgott a koponyájában”, „gyönyörű titok ragyogott a szívében). De nemcsak az ő fejükbe, hanem a pakisztániak kultúrájába, illetve az iszlámba is betekinthetünk, miközben lelkesen keresünk rá az olyan szavakra, mint az eid, szamósza, szalvár kamíz vagy zakat, hálával azért, hogy minket ilyenkor – a „guglizó muszlimokkal” ellentétben – nem figyel a titkosszolgálat.

A fiúk hazatérnek tele van a fenti jelzős szerkezethez hasonló, sőt, annál is furcsább, néha már felfoghatatlan paradoxonokkal, mint például a Skype-on hazatelefonáló „terrorista” vagy a helyszínen felvett lefejezések hangsávjának stúdióbeli csiszolgatása. Ami azonban eleinte az olvasót elgondolkodtató érdekesség, hamar rémisztővé válik, amikor már éppen elhagynánk a regény világát. Ekkor jövünk rá, hogy nem lehet kiszállni, hiszen ez a mi világunk is. Ahol ebben a pillanatban is vannak, akik az otthon tüzét már nem őrizni, hanem oltani próbálják.