Az eredeti könyv borítóján egy kislány tenyere látható, amint éppen két marékra fogja a földet. A kép két sarkában egy-egy virág. Ez azért találó, mert a könyvbéli kislány kertészkedéssel „fizet” az írásórákért a szomszéd néninek. A magyar borítón ezzel ellentétben Katinka anyukájának ruháját idéző, romantikus piros textilanyag látható fehér pöttyökkel – rajta két szál fehér virággal. Erről egyből a halál jutott az eszembe, hiszen a szokás szerint a halottakra páros számú virágot viszünk. Azt hiszem, a magyar ember a dolgokat valahogy mindig a tragikus végüknél fogja meg.

A két szál virág valóban a halált szimbolizálja, amit a nagyon erős nyitómondat erősít meg: Elég kemény, ha az embernek meghalt az anyukája. Az első fejezetben a tizenhárom éves Katinka könnyed hangnemben mesél egy gyerekkori élményéről – így tudjuk meg, hogy az anyukáját tíz évvel ezelőtt veszítette el. A megfogalmazásból úgy tűnhet, már feldolgozta, de mint később kiderül, csupán nem tudatosította, mennyire fájdalmas, hogy nem emlékszik az édesanyjára. Erre Dirkje érkezése világít rá, aki felrúgja a megszokott apa-gyermek idillt. Túl kedves, túlságosan szereti Katinkát és az öccsét, és túlságosan jó nevelőanyjuk lenne. Katinkának időre van szüksége, hogy eltemesse magában az édesanyját, és hogy befogadja Dirkjét. Ebben segíti észrevétlenül Lidwien, a szomszédjukban élő idős írónő, akitől írásórákat vesz.

Maga a könyv, amit a kezünkben tartunk, nem más, mint a Katinka által írt történet. Az elején elmeséli, hogy Lidwien tanácsára az egyszerűség kedvéért a saját életéről ír. Így tudjuk meg, milyen tippekkel látja el őt az idős hölgy, milyenek a vele töltött alkalmak, milyen a kapcsolata az édesapjával, az öccsével, és hogyan lépett be az életükbe Dirkje. Remek dramaturgiai fogásként Katinka történetei után beékelődik egy-egy más betűtípussal írt szöveg, amiből kiderül, mit mondott az adott írásról Lidwien – ezt Katinka nem mindig írja bele a könyvébe.

A kislány és az írónő kölcsönösen nagy hatással vannak egymásra, így mindkettőjük karaktere rengeteget fejlődik. Katinka egyszer például leírja, hogy egy pincér azt hitte, Dirkje az anyukája, mire ő kiakadt, kiabálni kezdett, és elrohant. Lidwien ezt elolvasva arra kéri, vesse papírra a történetet Dirkje szemszögéből is. Bár Katinka végül nem írja meg, de elgondolkodik rajta, ami által megtanulja beleélni magát a másik helyzetébe. Rájön, hogy Dirkje nagyon szereti őt, és fájt neki a vele szemben tanúsított elutasító viselkedés. Lidwien pedig Katinka segítségével néz szembe elfojtott és feldolgozatlan múltjával, illetve a volt férje által okozott fájdalmakkal.

A könyv címe tehát lehetne akár Hogyan léptem rá véletlenül a felnőtté válás útjára? vagy Hogyan dolgoztam fel véletlenül édesanyám halálát?, illetve Hogyan segítettem véletlenül a szomszéd néninek szembenéznie a múltjával? is.

Különösen tetszett, hogy a könyv nagyon is mai – Katinka valódi huszonegyedik századi tinédzser, aki szorgalmasan pötyögi a mobiljába, mit kell javítani a szövegein, az apját pedig WhatsAppon hívja fel, és szkájpolni tanítja a szomszéd nénit. Mindeközben a szerző, Annet Huizing valóban hasznos tanácsokat fogalmaz meg. Minden (írói ambícióval rendelkező) gyereknek kötelező olvasmány!