A könyv a színház társadalmi szerepvállalásáról aktuálisan létező vélekedéseket mutatja be. Nem tanulmánykötet, hanem kordokumentum, különböző műfajú szövegekből – tanulmány, vallomás, interjú, ismertető – áll össze. Kísérlet arra, hogy színházi alkotók és teoretikusok szövegei egymással párbeszédbe lépjenek. Egyben ismeretterjesztő munka, amely különböző nemzetközi irányokat, színháztörténeti előadásokat mutat be, tisztában van a jelen történéseivel, és a határon túli magyar színházi életre is rátekint.

A szövegek tetszőleges sorrendben olvashatók, hat témára oszlanak: államszocializmus: teatralitás és diktatúra; színház és kisebbségek; színházi nevelés; közösség; dokumentumszínház és struktúra. Ezek a címszavak és hívószavak nagyvonalúak, teret hagynak a befogadónak. Az első téma kivételével ugyanis a szövegek bármelyik alkategóriába tartozhatnának. A műfajok tisztázásának kérdése ott lebeg a kötet körül, mind a szövegeket, mind a színházi műfajokat illetően a határok átjárhatóak. Az egyes írások újra és újra nekirugaszkodnak bizonyos fogalmak pontos leírásához, a különböző szerzők egy-egy fogalomról azonban másként vélekednek.

Az első hívószó, az államszocializmus: teatralitás és diktatúra címe és a két benne szereplő tanulmány önmagáért beszél. Érthető, hogy miért ezzel nyit a kötet: múltmeghatározás, történeti hagyomány, gyökerek. Fricska azonban, hogy a kezdő írás, Imre Zoltáné éppen a HIÁNY-t helyezi középpontba, egy 1978-as be nem mutatott szolnoki A velencei kalmár előadásét. Kékesi Kun Árpád 1978-ba repíti vissza az olvasót, mégpedig Marton Endre Nemzeti Színházbeli Marat-rendezéséhez. Itt a LÉTEZÉS dominál azáltal, hogy a tanulmány egyik állítása szerint a híres, a színháztörténeti kánonban szereplő kaposvári előadásnak nem előzménye ez, hanem önmaga okán érvényes. A két tanulmány a szerzők ismerős, egyedi nyelvezeten megírt, a hatvanas-hetvenes évek magyar színháztörténetének hiánypótló elemzései.

A színház és kisebbségek alfejezetben a két szerző, Schuller Gabriella és Darida Veronika különböző utat választ arra, hogy leírja a kisebbségi helyzetet értelmező színházi előadásokat. Schuller Gabriella két konkrét előadáson (Katona József Színház: Az Olaszliszkai és Gruppo Tökmag: Sárkány Lee) keresztül összehasonlító elemzést végez. Rámutat arra, mennyiben más, amikor a kisebbséget kívülről, a többség felől, és milyen, amikor belülről, a csoport sajátosságait figyelembe véve jön létre az alkotás. Darida Veronika általában írja le a kisebbségi színház hazai viszonyait, majd gondolatkísérlet jelleggel egy ötkategóriás tipológiát állít fel, miszerint létezik etnikai, vallási, fogyatékosságon alapuló, hajléktalan- és börtönszínház. Állítása több kérdést felvet: mennyiben állja meg a helyét ez a tipológia? Nem túl leegyszerűsítő-e? Nem éppen a többségi társadalom a kisebbségivel szembeni hegemóniáját erősíti meg? Színház-e egyáltalán a fogvatartottaknak vagy pszichiátriai betegeknek tartott pszichoterápiás foglalkozás?

Ha minden kérdésre nem is kapunk választ, Tóth Viktória börtönszínházról szóló tanulmánya árnyalja az egyik részletet. A közösség fejezetben megtalálható írása kifejezetten a börtönszínház jelenségét írja le, és elemezi konkrét példákon keresztül. A közösség fejezet másik két írása egy-egy alkotóközösséget mutat be: Berecz Zsuzsa interjú formában ír a saját maga alapította Pneuma Szöv. nyitott művészeti közösségről, Győrik Edit módszertana, afféle „használati utasítása” a KOMA Közösségi Színházat mutatja be. Ezek írástechnikailag érdekes, az adott közösség szempontjából ismeretterjesztő, tájékoztató jellegű írások. A műfaj egyediségének szempontjából a struktúra alfejezet két írásával rokoníthatóak: Cserne Klára a mindenkori színész ellehetetlenülésének siratódalát énekli meg, Hudi László pedig esszéjében a magyar színházi élet struktúrájával kapcsolatban felmerülő kérdéseket írja meg.

A dokumentumszínház-alfejezet koherens egészet alkot, Kelemen Kristóf és Néder Panni szövegeit tartalmazza. Mind a ketten németországi inspiráción alapuló kortárs színházi alkotók, akik a projekt alapú színházcsinálás, illetve az autobiografikus színházi törekvések környékén helyezik el saját tevékenységüket. Írásaik önreflexív módon mutatják be alkotói létezésük főbb motívumait egy vagy több előadás létrehozása kapcsán. Kelemen Kristóf Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című, nagy szakmai és közönségsikert kivívó előadását elemzi. A két szerző egyaránt előzmény-párhuzamként említi az Alkalmáté Trupp nyári előadásait. A Máté Gábor osztályának életét feldolgozó több mint tíz éve folyó előadássorozat a magyar kisrealista hagyományból nőtt ki, eleddig meghatározhatatlan műfajúként. Annak ellenére, hogy rengeteg teoretikus és kritikus próbálta már körülírni. Most először tűnik úgy, hogy leírhatóvá válik.

A színházi nevelés négy szövege szintén egységesnek tekinthető. Cziboly Ádám nyitó esszéje röviden veti fel és foglalja össze, mit jelenthet pontosan ez a fogalom. Bethlenfalvy Ádámmal 2013-ban e témáról kiadott kézikönyve a műfaj ismerőjeként könyveli el őt, nem maradhatna ki e fejezetből. E rövid írása rámutat arra, hogy a színházi nevelés definíciója a virágzó gyakorlat ellenére hazai viszonylatban még mindig nem elég egyértelmű. Kiss Gabriella összetett, az intellektust csiklandozó tanulmányában a Káva Kulturális Műhely két előadásának (3050 gramm és Lady Lear) elemzését középpontba állítva arról tesz tanúbizonyságot, hogy milyen az, amikor a színházi elemző, a teoretikus a műfaji újításokat igazán komolyan veszi. Ennek az írásának a megszületése is bizonyítja a színházi nevelési előadások létjogosultságát. Antal Klaudia írásával az osztálytermi és a tantermi színház definíciójához viszi közelebb az olvasót. Bass László – Boross Martin – Fábián Gábor áttekinti, bemutatja és értelmezi a szakmai sikereket élő sajátságos műfajt, a színházi társasjátékot. Mindezt önreflexív módon, hiszen saját fejlesztésű kísérleti és egyben nagyon sikeres színházi műfajukról van szó.

A struktúra alfejezetben szerepel Jákfalvi Magdolna a kritikus léthelyzetéről szóló, figyelemfelkeltő írása. Ki ez a furcsa karakter a színházi palettán, akit senki nem ért meg, de szükségszerűségét elismeri? Mint egy drámai szereplő, úgy szól ki a sorok közül a kritikus karaktere. Újszerű a megközelítés, a holtpontról elmozdító, azáltal, hogy társadalmi meghatározottsága felől közelíti meg szerepét. Ez is vitát generáló szöveg.

Teoretikus és esztetizáló P. Müller Péter tanulmánya: Kafka természeti színházának fogalmából indul ki, és nagyívű utazást tesz szépirodalmi és színházelméleti szövegeken át. Kricsfalusi Beatrix Andrij Zsoldak kolozsvári Rosmersholm-rendezésének botrányos körülményeit, a színházban megjelenő valódi erőszak létét vizsgálja. A filosz társadalmi szerepvállalásáról tesz tanúbizonyságot, és bebizonyítja: a bölcsész megfogalmazása igenis hozzátesz a jogi és színházi gondolkodáshoz. E nélkül a tanulmány nélkül a kolozsvári történéseket egy bizonyos fénytörés híján nem lehetne igazán értelmezni. Kricsfalusi Beatrix tanulmánya magába sűríti az egész kötet felvetésének igazságát.

A felütésre, Imre Zoltán tanulmányára visszatérve, a hiány a kötetben még egy szinten megjelenik, amely egy-egy elejtett utalástól eltekintve nem hozza igazán központi szerepbe az alkalmazott színház fogalmát. Néhány évvel ezelőtt P. Müller Péter szervezésében Pécsett e köré a téma köré konferencia szerveződött, és tanulmánykötet is született belőle: A színpadon túl – Az Alkalmazott színház és környéke. A két kötet együttolvasása termékenyítően hatna egymásra. A recenzált kötet vitairatként is olvasható. Többször azt a késztetést ébreszti az olvasóban, hogy hozzá akarjon szólni. Beszélgetésre invitál.

Deres Kornélia – Herczog Noémi (szerk.): Színház és társadalom (SzínText3), JAK+PRAE.HU, 2018.