A színház felkérésére Totth Benedek által frissen lefordított Pinter-drámából készült előadásnak három tartóoszlopa van. Nevezetesen a három szereplő: László Zsolt, Schneider Zoltán és Pál András. László Zsolt már-már meghatóan szépen, kifinomult mimikával és szuggesztív jelenléttel lép elénk autisztikus beütésű Astonként. Használt bútorokkal, funkcióját vesztett tárgyakkal és további vackokkal tölti fel az előadás folyamán a színpadot. Elrendezi őket, berendezi a házat olyan hittel és meggyőződéssel, hogy magam is elhiszem: helye van a nagy asztalon az óriási Buddha szobornak. Később a konnektort szenvedélyesen tanulmányozni szerető Aston el is mondja különcségének okát: kiskorában bevitték egy elmegyógyintézetbe, ahol elektrosokk-terápiának vetették alá. Ez a monológ sok mindent megmagyaráz utólag, és sok mindent előre is vetít az egyébként szelíd Aston a „normális” világtól való elszakadásával kapcsolatban.

Pál András agresszív, kiszámíthatatlan Mickje egyszerre kelt rokonszenvet és ellenszenvet. Rokonszenves a romos házból igényes, színes kis csodaházat elképzelő, álmodozó, Astonért, a bátyjáért kiálló szerencsétlen fiú – és ellenszenves a hirtelen haragú, saját testvérét másoknak gúnyoló, becsmérlő, csak követelőző, de cselekedni képtelen férfi. Pál elképesztő színészi teljesítményéhez tartozik az is, ahogyan pergő nyelvvel (de nem hadarva!) sorolja fel a bátyja által befogadott Daviesnak, hogyan és miként alakítaná át az ő és Aston közös lakát. Mick gesztusaiban, mozdulataiban és arcjátékában is kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban pofonra emeli a kezét, a következő pillanatban pedig a pornóújság egyik oldalát betűzi. Virtuóz színészi játék Pál Andrásé.

Akárcsak Schneider Zoltáné,  precízen tárva elénk Davies személyiségét – aki megszerzett, ám elvesztett papírjai értelmében tulajdonképpen Jenkins. Ő az a szószátyár, mindent mindenkinél jobban tudó, de tenni bármit is igazából lusta ember, aki lecsúszott életművészként próbál így vagy úgy életben maradni. Ha úgy tartja érdeke, Aston nyakába varrja magát: kényelmes cipőt, jó ruhát követel tőle, miközben „rendkívül hálás” a befogadásért. Ha pedig megfordul a hajóját terelő szél iránya, akkor Micknek ígéri meg, hogy segít a ház felújításában és Aston kidobásában. És, nem utolsósorban, mindkettőjüknek megígéri, hogy gondnok lesz a házukban.

Na, persze, az ígéret csupán a kék pedellusi köpeny felvételééig tart. Azt is csak azért veszi fel a karattykirály, nehogy piszkos legyen bordó, csillogó öltönye. Schneider idegesítő, tenyérbemászó, felpofozni való, mégis (meg)érthető és szánható karaktere egyenrangú partnerként van jelen László és Pál mellett.

Ötletes a csöpögő csövek hangjának felhasználása a dramaturgiai fordulópontok jelzésére, és inspiratív Födő Sándornak a lecsöppenő cseppek ihletésére megszületett zenéje, amely elválasztják a főbb jelenetsorokat és színváltozásokat.

Harold Pinter drámájában voltaképpen nem történik semmi, és az emiatt keletkező veszélyek nem kerülik el teljesen az előadást. Hiába a bravúros színészi teljesítmény, a két felvonássá nyújtott rendezés kissé lassúvá válik, nehezen gördül jelenetről jelenetre. Csoszogva halad Alföldi A gondnoka, amely csoszogásból a leleményes és jól időzített helyzetkomikumok szerencsére kirántanak minket.

Ugyanakkor Alföldi előadása korántsem unalmas, ahogyan Pinter drámája sem az. Nagyon is sokatmondó. Sokat mond rólunk. Rólunk emberekről. Rólunk mint a mindenkori társadalomról. Akár a magyarról is, hiszen az előadás látványvilága és Schneider mondatai kapcsán asszociálhatunk a hajléktalantörvényre is.  És nemcsak én, hanem (remélhetőleg) a mellettem a telefonjára sűrűn néző férfi is elgondolkozik a látottakon. Elgondolkozunk azon, hogy mennyire bírunk alkalmazkodni egymáshoz, mennyire vesszük észre a másikat, hogy mennyit és milyen mértékben vagyunk képesek hazudni önmagunknak. Mennyire lassan, csoszogva, de biztosan lehet a társadalmi csúszda legaljára kerülni  ̶  már ha van legalja.

Harold Pinter: A gondnok. Fordította: Totth Benedek. DAVIES: Schneider Zoltán. ASTON: László Zsolt. MICK: Pál András. Díszlet-jelmez: Kálmán Eszter. Világítás: Vida Zoltán. Zene: Födő Sándor. A rendező munkatársa: Hatvani Monika. Rendező: Alföldi Róbert. Bemutató: 2019. február 24., Radnóti Színház. Fotó: Dömölky Dániel