A Műcsarnok termei az utóbbi időben számos, egy időben, egy cím alatt megrendezett, mégis külön álló kiállítás-koncepciónak adtak otthont. Van, hogy ezeket a tárlatokat ‒ ha tematikájukban nem is ‒ valami, például az adott művészek közötti rokonság tartja össze szervezőelvként, de akad úgy, hogy ez is elmarad. Ez utóbbi önmagában véve nem feltétlenül hibás eljárás, hanem döntés kérdése is, esetleg könnyebbséget jelenthet egy-egy nagyobb volumenű tárlat megrendezése között, hiszen egy kisebb műalkotásanyagot több művésztől egybegyűjteni esetenként könnyebb lehet, mint egyetlen művész grandiózus kiállítását megrendezni, vagy egy egységes, komoly csoportos tárlatot megszervezni.

A Műcsarnokban nemrég zárt a Különter(m)ek című, hasonló felépítésű tárlat, amelyen hét művész egyéni kiállítását tekinthette meg a nagyközönség. A koncepció abból a szempontból volt kevésbé szerencsés megoldás, hogy a különböző művészek alkotásai és az azok által megteremtett hangulatok között nem volt kapcsolódási pont, nem volt átjárási lehetőség (a termek fizikai kapuit leszámítva), ahogyan nem volt párbeszéd sem. A kiállítás sajtószövege nem áltatott azzal, hogy bármiféle összefüggés lenne a kiállítások között, azon kívül, hogy a válogatást a Műcsarnok munkatársai végezték, így ez az éles szétválasztódás nem meglepő. A különálló kiállítások merőben eltérő jellegüknél fogva nem hogy nem fokozták, hanem éppen hogy kioltották egymást, amennyiben a látogató nem szánt minden teremre minimum fél órát. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes kiállítások élvezhetetlenek lettek volna, hiszen voltak egészen nagyszerű művészek is, szuggesztív koncepcióval, mint például a Milorad Krstić sajátos vizualitású világát bemutató terem vagy Richter Sára textilből és textilre szőtt lírai emléklabirintus-installációja.

Mindezek közül azonban Bojti András Más világ című különterme volt az, amely a leghatározottabban létre tudta hozni saját, autonóm terét, elvont világában a realitásból és a kaotikus városi hétköznapokból emelve ki a nézőt. A kiállítótérben minden egyes alkotás áthatotta egymást a fények, vetett árnyékok, színek és a formák „párbeszéde” által. Mintha pont azt a heterogén hatást hozta volna ezáltal létre, amelynek hiánya a Különter(m)ek című kiállítás egészének gyenge pontjaként volt jelen.

Bojti András kitágítja művei kiterjedését. Különtermében egyaránt láthattunk folyóként a padlóra vetített videóinstallációt, minimalista, a legegyszerűbb vonalak nemességéről tanúskodó üvegszobrokat, tükröződő kisplasztikákat, amelyek a tér és a látvány hatását vizsgálják a figuralitás és absztrakció határmezsgyéjén egyensúlyozó motívumoknál, illetve méretükben is monumentális nonfiguratív szoborműveket és installációkat. Több szoborműve játszik a két dimenzió és a térbeli műalkotás kettősével, amikor a térbe helyezett művek csupán síkszerű kiterjedésével befolyásolják a teret. Az alkotások materiális testén túllépve az általuk vetett árnyékok, a tükröződő felületekről a falakra vetülő fényjátékok, valamint a térbe helyezett, átlátszó üvegfelületek átvilágításával a többi mű felületének vagy árnyékának, esetleg fényének megszínezését valósította meg. Ez a lenyűgöző összjáték valódi aurát teremtett a térben és finom elevenséggel töltötte azt meg. Bojtitól a térkoncepciók nem kizárólag képzőművészetként érvényesülő kivitelezése sem áll távol, hiszen volt már rá példa, hogy építészekkel dolgozott együtt egy tér vagy egy térképző elem megvalósításán.

A nagy harmóniájú összhatás ellenére Bojti a látogatót mégis arra ösztönzi, hogy az egyes műveket közelebbről is szemrevételezze, hogy szembe találja magát az egyes művek finoman játékos gesztusaival. A szoborművek talpazatán visszatükröződő művekkel kiegészített formák pedig újabb alakzatokat rajzolnak ki. Az alkotások síkjával találkozó fények sokrétű és gazdag vizuális élményt hoznak létre. Az elhajló vagy megtörő felületek találkozásánál élesen váltják egymást a fényesen ragyogó és a mélysötét oldalak, ahogyan az anyagok saját koloritja és más művek egészen irreális helyekről rájuk vetülő színes fénye a jelenségek folytonos viszonylagosságát is megmutatják ezzel.

A látogatónak az a benyomása támadhat, hogy ebben a világban minden mindennel összefügg. Semmilyen létező (legyen bár szerves vagy szervetlen, élő vagy puszta matéria, esetleg természeti jelenség) nem tudja magát kivonni az alól, hogy környezete hasson rá. Bojti András művei láthatóvá teszik ezeket az áthatásokat a fények és az árnyékok, illetve a tükröződések finom játékával. Ezzel együtt a sok meleg szín, a fények és az egész teret belengő nyugalom – amelyet a háttérzene, mint az érzékeket még inkább stimuláló elem is felerősít –, egy csodálatos kertté vagy kis édenné változtatta ezt a termet, amelyben a formák nemessége és absztrakt jellegük mégis a „valóság” összhangzatát tükrözik vissza, amely távol áll a folyton kaotikusságba fúló realitás-képtől. Vajon csak a művészet keretein belül hozható létre ez a tökéletesség, ez a meghitt teljesség?

Bojti András az egyéni megfejtésekre volt kíváncsi, talán ezért is volt a kiállításán szinte folyamatosan személyesen is jelen, megszólítva minden látogatót, létrehozva ezzel a művész és közönsége között azt a nyitott és közvetlen párbeszédet, amelyet műalkotásai összhangja és egymásra hatása a látogató részéről is megkövetelt.

 

A Külön ter(m)ek: Bojti András, Naomi Devil,  Horváth Éva Mónika, Milorad Krstić, Németh Marcell, Richter Sára, Szabó Ábel kiállításai március 24-ig voltak láthatók a Műcsarnokban.

Képek: Bojti András hozzájárulásával