PRAE.HU: Ha beírjuk a keresőbe: „Társadalmi Párbeszéd Színház”, a fogalom mellett azonnal feltűnik a Vitakultúra Egyesület és Donáth Attila neve. A kilenc éve működő társulat a Vitakultúra Egyesület „leányvállalata”, „leánytársulata”?

Donáth Attila: A TPSz a ‒ jelenleg Rózsa Dániel vezetése alatt álló ‒ Vitakultúra Egyesület leánya, kisfia, unokája és nagybácsija is egyben. A Vitakultúra tagjai olyan fiatalok, akik a playback-színházat, vagyis a visszajátszó színházi műfajt művelik. Én már régóta szoros kapcsolatban vagyok az Egyesülettel. Egyszer egy beszélgetés során felmerült bennünk az igény arra, hogy ezt a nemzetközileg is elismert műfajt alkalmassá tegyük társadalmi kérdések megvitatására is. Ez a gondolat, ez az igény indított el engem és pár, azóta felnőtt tanítványomat arra, hogy létrehozzunk ennek a műfajnak egy alkalmazott formájával foglalkozó társulatot. Így született meg ez a társulatközi társulat. Vagyis, minden színész más társulatok tagja is, ezáltal keverednek játékmódok, kultúrák a TPSz-en belül is.

PRAE.HU: Mit értetek társadalmi párbeszéden: a társadalom tagjai kezdjenek el beszél(get)ni egymással vagy a társadalmak között alakuljon ki egyfajta dialógus?

Somogyi Bea: Attól lesz a Társadalmi Párbeszéd Színház az, ami, hogy közös ügyeket karol fel egy kvázi alkalmazott előadásban. Olyan közös ügyeket, amelyek a (elsősorban a magyar) társadalom egészét, kis részét, nagy részét vagy épp csak egy csoportját érintik vagy kihatnak más csoportok életére is. Akihez egy adott ügy nagyon közel áll, az ki tudja jelölni az érintettek csoportját – vagyis a TPSz fórum résztvevőit is.

PRAE.HU: Kicsit meséljetek erről a nem mindennapi színházi műfajról!

S.B.: A playback színház egy nemzetközi elnevezés, amelyen nem a zenére tátogást értjük, mint ahogyan erre sokan asszociálnak a fogalom hallatán (nevet). Lényege a visszajátszás: visszajátsszuk az ott helyben, a nézők által elmesélt, megosztott történeteket. Összeülünk, és meghallgatjuk egymást. Ez a fajta nyitottság akkor tud működni, ha az előadás művészeti, közösségi és rítusbéli része is él.  Aki ezzel a műfajjal foglalkozik, az már alapvetően nyitott, fogékony, és valamit tenni akar közösségi és társadalmi szinten egyaránt.

PRAE.HU: Ezek szerint a playback műfajához az improvizáció és a pszichológia fogalmát is kapcsolhatjuk?

S.B.: Valóban, lehet másként is tekinteni rá, máshonnan megközelíteni. Például a következő összetevőket is meg lehet állapítani: történet, légkör, spontaneitás és vezetés. Ez a négy fő terület az egyik műfajalapító, Jonathan Fox elmélete szerint. A spontaneitásban benne van az improvizáció, a történet meg magába foglalja a lelket és a társas együttlétet.

PRAE.HU: Honnan ered a playback, és mikortól van jelen Magyarországon?

S.B.: Nehéz és veszélyes megállapítani konkrét időpontot vagy helyet a műfaj eredetével kapcsolatban. Az írásbeliség megjelente előtti hagyományokon nyugszik a playback, kicsit köze van a színház „eredetéhez” is: az emberek összegyűltek, közösséget alkottak, megosztottak egymással történeteket, amelyeket vissza is játszottak maguknak. Olyan történeteket is akár, amelyeket régről ismertek és/vagy valamilyen módon érintette őket. Magát a playback-színházat, azaz az első társulatot az 1970-es évek közepén hozta létre Jonathan Fox és Jo Salas több társukkal együtt New York államban. Innen indult a playback-színházi mozgalom útjára a világban, és jelenleg több mint 60 országban vannak művelői.

D.A.: Az archaikus együttlét megélésével, annak folyamatával és milyenségével kezdett el Jonathan Fox foglalkozni. Mégis, a playback nem „kívülről” érkezett hozzánk, hanem a kapcsolat Magyarországon belül kezdett létrejönni egy olyan főgyökérből, amely a történetmesélés egy másik aspektusára, a pszichodrámára és/vagy szociodrámára vonatkozott. Az első ilyen magyar társulat az 1992-ben megrendezett pszichodráma konferencián mutatta be először ezt a fajta játékot vagy inkább performanszot. Rá két évre rá, 1994-ben volt a nagy, közös ráeszmélés a Fox által alapított műfaj jelentőségére, hasznosságára és újdonságára. Kialakult egy közös szál a playback és a pszichodráma között. Elkezdtük jobban tanulmányozni, tanulni, integrálni az úgynevezett Fox-vonalat, már csak azért is, mert Foxnál ugyanúgy fellelhetőek voltak a pszichodramatikus elemek, hiszen ő maga is foglalkozott ezzel az ággal. Fox és a társulata a nem írott színház sajátosságait vizsgálta, kutatta izgalmas módon. Ennek a gondolatiságát képviselték ők.

PRAE.HU: Ugyanakkor a közös szál ellenére két különböző műfajként tartjuk számon mind a playbacket, mind pedig a pszichodrámát. Miben különböznek?

D.A.: Ez az egyik leggyakoribb kérdés. A pszichodráma zárt, a vezetők által meghatározott kereteken belül létrejött csoportokkal működik, célja önismereti és terápiás. A playback ellenben elsődlegesen és alapvetően színházi műfaj. Egy alternatív közösségi színház, amelynek a közösséghez, a közönséghez való kapcsolódáson kívül valamennyire a szórakoztatás, a néző kiszolgálása is meghatározó eleme. Ily módon a visszajátszás műfajára színházi szabályok is érvényesülnek. Megjelenik benne a konkrét és a metaforikus szint egyaránt. Vannak persze terápiás elemei, de leginkább a klasszikus értelemben vett színházi élmény biztosítása a cél.

S.B.: A szórakoztatáson kívül a találkozások lehetőségét is magában hordja a műfaj. Az intimitás megteremtése is cél, hiszen a személyes történetek megosztásával, azok meghallgatásával, majd a színpadon való megjelenítésével magával a mesélővel, a nézővel találkozunk. Így lesz közünk egymáshoz.

PRAE.HU: Ehhez persze szükséges a nézők egymás iránti nyitottsága és empátiája is…

S.B.: Mindig tájékoztatjuk előre a közönséget, hogy ez most egy olyan színházi előadás lesz, amely az ő személyes történetükre épül. Csak azt játsszuk vissza, csak azt tudjuk visszajátszani, amit megosztanak velünk és a közönséggel. Ez a tájékoztatás közvetlenül az előadás előtt is megtörténik. A játékmester ‒ aki vezeti az előadást ‒ felméri, hány néző „tudja”, mire jött, és mennyi ember számára „idegen” az, amiben most készül részt venni. Ezzel az előzetes felméréssel nemcsak a nézőket, hanem a játékvezető magát és a társulatot is hangolja arra, mi fog itt történni. Minden történet a közönség egy tagjától hangzik el, ők jelentkezhetnek önkéntesen, mindenfajta kényszer nélkül.  Természetesen mindig visszakérdezünk, hogy mennyire sikerült az adott elbeszélő történetét visszaadnunk, hol találtuk el az érzést, hol mentünk félre. Ezáltal mondhatja nyugodtan azt az adott néző, hogy szerinte ez nem az ő története, vagy itt és itt nem értett egyet a visszajátszással. Ilyen esetben megpróbáljuk újra megérteni őt, újra visszajátszani a problémás részt. Meghallgatjuk, elismerjük őt, esetenként az előző játékból hiányzó részt is hozzáadjuk. Így lesz tényleg, teljesen, őszintén a miénk, a közösségé. Ehhez persze szükséges a légkör megteremtése, amelyben el merik mondani ezeket, amelyben a résztvevők mernek megnyilvánulni, megnyílni egymás előtt.

D.A.: Ily módon eleven kontaktus jön létre. Minden előadás a keretek meghatározásával kezdődik. Hangulatokat idézünk meg, a nézők hogylétéről érdeklődünk, csak azután „fordulunk rá” a történetekre.

PRAE.HU: Játékmester, társulat és közönség. Van még más szereplője is egy playback előadásnak?

D.A.: Vannak még zenészek is, illetve egyes társulatokban grafikusművész is található, aki az aktuális helyzetben izgalmas képeket készít, amelyeket az előadás után kiállításként meg is tekinthetnek a nézők. De van olyan forma is, amelyben verseket, pontosabban haikukat is hozzátesznek az alkotók.

S.B.: A klasszikus formát tekintve játékmesterről, színészekről és zenészről vagy zenészekről beszélünk. Ugyanakkor ez egy élő folyamat. Mindenki beleteszi a maga sajátosságát, amikor egy playback-társulathoz csatlakozik.

PRAE.HU: Akkor ez voltaképpen egy folyamatosan lélegző, összművészeti produkció.

S.B.: Abszolút.

PRAE.HU: Hová fordulhat az, aki a playback műfajt akarja tanulni, annak minden csínját-bínját elsajátítani?

D.A.: Amerikában létezik egy központi iskola, a Centre for Playback Theatre, amelynek vannak leányiskolái. A playback színházi iskola is egy leányiskolája, amelynek létrejöttéhez akkreditálás szükséges. Szisztematikusan és következetesen felépített rendszer ez, amelynek a minőségbiztosítás és a tudatosság a két fő pontja. Ugyanis mindig a folyamatosan változó kereslet-kínálat szabta igények mentén állítjuk és állítják össze a képzési programot.

S.B.:. A műfajt egyébként bárki csinálhatja, mindenkit befogad. Ezáltal van egyfajta mozgalom oldala is a playbacknek. 

PRAE.HU: Visszakanyarodva a TPSz-hez: közéleti témák feldolgozásában hogyan tud a playback segíteni?

S.B.: Kihangosítja az egyéni történeteket. Igyekszik azokat is helyzetbe hozni, akik a mindennapokban nem jutnak szóhoz vagy nincsen eszközük arra, hogy megformálják a véleményüket. Ily módon igyekszik egyensúlyt teremteni a „hangos” és a „halk” között. Indirekt módon pedig abban reménykedünk, hogyha ezen a fórumon meghallgatják egymást az emberek, változik a köztük lévő viszony. Hatni fognak rájuk a különböző szempontból megosztott történetek.

D.A.: A közéletiség mindig érdekes kérdés: hogyan hat rám egyénileg egy közéleti téma vagy egy közéleti téma milyen módon befolyásol engem? Megengedem-e egyáltalán, hogy egy közéleti téma rólam szóljon, megérintsen engem? Ha egy közéleti témát általánosítok, az sokszor elbújást, felolvadást eredményez. Ám más a helyzet, ha a saját arcunkkal, a saját történetünkkel kapcsolódunk a közélethez. Mindig izgalmas egy-egy ilyen téma kibontása, a rétegek lehántása, mert sok esetben a visszajátszás során csodálkozunk rá arra, hogy tulajdonképpen nagyon is érint engem az adott téma, pedig korábban azt hittem, semmi közöm hozzá.

PRAE.HU: Mi a társulat közti társulat, a Társadalmi Párbeszéd Színház missziója?

S.B.: Az, hogy kihangosítsuk a playback színház adta etikai keretekben és a visszajátszás eszköztárával olyan ügyeket, amelyek szerintünk sokunkra tartoznak, és tegyük lehetővé azt, hogy akik eljönnek a TPSz fórumára itt, ma, Magyarországon, azok a résztvevők meghallgassák egymást. Azt gondoljuk, hogy a művészet ‒ színház, zene, képzőművészet  ‒ rendelkezik olyan csatornákkal, melyekkel még mélyebbre tudnak jutni bennünk ezek a történetek.

D.A.: A társadalmi létállapotnak legyen visszajátszási lehetősége annak érdekében, hogy az egyének és a közösségek kapcsolódni tudjanak egymáshoz történeteken keresztül.  A párbeszéd lényege a meghallgatás. Legyen meghallgatási kultúránk! Sok minden könnyebb lenne akkor, tán meg is oldódna az életben.

Fotó: Társadalmi Párbeszéd Színház