Székely Kriszta jó érzékkel modernizálja a klasszikusokat. Közel tudja hozni a 21. századi nézőhöz Ibsent, Csehovot, megmutatja, hogy magunkat látjuk a tükörben, és a drámákban rejlő lényegi kérdések közül azokat erősíti fel, melyek a mi világunkat itt és most a leginkább nyomasztják, de közben hű marad az eredeti mű hangulatához, lényegéhez. Ez a Platonov modern díszletek közt zajlik, filmes vágásokkal operál, élő és mai nyelven szólal meg, és jelentéstelien beszél nők és férfiak kapcsolatáról a metoo-mozgalom kontextusában is. Közben viszont nagyon csehovi marad: az érzelmeink kuszák és mégis igazak, emberek vagyunk mind, ezért bántjuk magunkat és másokat – nem feltétlenül rossz akaratból, csak mert nem tudunk máshogy élni, máshogy szeretni. Ehhez a kettős célhoz kiváló színészek kellenek, akik egyszerre fegyelmezetten testesítik meg a rendezői elképzelést, és közben magukból építik az előadásba azt a pluszt, amitől igazán élővé válik az este. 

Az előadás lassan indul be, akárcsak a „buli”, amely keretként köti össze a történéseket. A nézők először magával a színpadi térrel szembesülnek, amely egyszerre intim és távolságtartó (díszlet: Tihanyi Ildi, világítás: Lohár Antal). A Kamra kis terében a nézők a négyzet alsó és jobb oldalán ülnek, a velük szembeni oldalakon húzódik végig egy bárpult, kis emelvényen, mely még inkább hangsúlyozza a tér szögletességét – a színészek a bárpultnál, a középső térben, néha a hátunk mögött játszanak. Közel vannak, mégis távol: a szögletek mellett a színek türkiztől zöldig, a retró hangulatú, parkettaszerű tapétamintáig eltávolítanak az érzelmességtől. Ebben a ridegre hangolt térben kéne megküzdeni hőseinknek kusza, túlburjánzó érzelmeikkel. Nem csoda, hogy nem sikerül. Jó a tér, sarokba szorít – ezt ki is használja egy-két jelenet, de talán lehetett volna még többet játszani a tér adta lehetőségekkel. Mindenesetre Platonov halála az emelvény lábánál, a körbezárt négyszög-térbe komponált közös tánc- és mozgásjelenetek maradandó vizuális élményt jelentenek.

A színészek kiválóak és nagyon fegyelmezettek – ez azt is jelenti, hogy amit a rendezői elképzelés megkíván tőlük, teljesítik. Az öreg Glagoljev (Bán János) fura, régies beszédmódja és mozgása hatásosan távolítja el őt a középkorú és fiatalabb nemzedéktől, a legfiatalabb szereplő, Glagoljev fia, Kirill (Dér Zsolt) hiperaktív, drogfüggő alakja túlpörgeti a „párizsi aranyifjú” imázsát, így karikatúraszerűsége inkább távol kerül tőlünk, akárcsak az egysíkúra vett, karót nyelt fiatal lány, Grekova alakja (Staub Viktória egyetemi hallgató pontos alakításában). Hasonlóan, Kolja, a családi barát és rokon (Bányai-Kelemen Barna) egyértelműen komikus és szórakoztató figura, de valahogy a felszínen marad: orvos volta, érzelmei, gondolatai nem fontosak itt. 

Ott szárnyal fel igazán az előadás, ahol a színészek a karikatúraszerűségen, a közhelyeken túl fel tudják mutatni az emberit: Oszip, a szellemileg visszamaradt és időnként agresszív udvarló Nagy Ervin alakításában egyszerre nevetséges és nagyon szimpatikus, macsó, és mégsem az. A Platonovba hiábavalóan szerelmes lányok, Szergej felesége, Szofja (Jordán Adél) és Szása, Platonov felesége (Pálmai Anna) szenvedése szintén meg tudja érinteni a nézőt még ebben a nagyon szórakoztatóra vett előadásban is. Anna Petrovna (Ónodi Eszter) és Szergej (Fekete Ernő) mostohaanya – fiú kettőse talán az egyik legemlékezetesebb. Jóval többet mutatnak a humorosan eltúlzott pipogya örökgyerek és erős nő képénél, valahogy egyszerre tudnak viccesek és tragikusak lenni, egyszóval: emberiek. 

Kocsis Gergely Misa Platonovja pedig nemcsak a színpadi orosz társaság, hanem az egész előadás központja: körülötte forog mindenki, szerelmek, barátok, csodálók, nézők. Pedig nem érdemli meg: nem jó ember, és ezt tudja, hirdeti is magáról. Ez az intellektuális fölény, mely valóban a többiek felé emeli, azonban nem segít. Hiába látja tisztán, hogyan tesz tönkre életeket, hogyan teszik tönkre magukat mások érte, ő túl gyenge ahhoz, hogy bármin változtasson. Ha azt mondanánk, nem is akar, egyértelműsítenénk a karakterét, és cinikus gazemberré változna – de Misa csak annyira cinikus, hogy kimondja azt, amit tudunk, látunk: ne szeress engem, mert csak rosszat teszel magadnak. Mégis elfogadja a nők önfeláldozását, tűri, ahogy Anna Petrovna csókolja, öleli, elfogadja, ahogy a fiatal és tapasztalatlan Grekova a kezdeti ellenkezés után odadobja magát neki, ahogy Szofja képes lenne elhagyni friss vőlegényét érte. Platonov megalázza saját terhes feleségét, megalázza a nőket, akik szeretik – mégsem tudjuk teljes szívünkből utálni. Mert egyrészt igaza van: ő szólt, miért nem hallották meg a szavait? Másrészt a nők is hibásak: miért nem hajlandóak túllátni azon az intellektuális és férfias sármon, ami Platonov felszíne, de ami a nézőket is megfogja? Csehovi az egész: mindenki bűnös és mindenki áldozat, saját és mások érzelmeinek foglya.

Platonov cinikusra hangolt érzelmi hidegségével szemben szép ellenpont Anna Petrovna visszafogott, néha váratlanul feltörő érzelemtelisége, amely egész lényét áthatja, és melyet kiválóan aláhúz élettelien zöld, elegáns, mégis kicsit furcsán merevnek tűnő selyemoverallja (jelmez: Pattantyus Dóra). Érdekes ez a társaság: megy a szalon-bullying, csipkedik egymást, nem is mindig ártatlan megjegyzésekkel, de közben szükségük is van egymásra, valahogy nem tudnak egymás nélkül létezni – és még az alkohol sem segít feloldódni, csak kiélezi a helyzetben rejlő konfliktusokat. Mindenki egyszerre akar mozdulni és mozdulatlan maradni, együtt jól szórakozni és kiválni a tömegből – ahogy ezt a táncjelenet koreográfiája is szépen példázza (mozgás: Bodor Johanna). Ugyan marad az előadásnak néhány pontja, amelynek jelentése kissé homályosnak vagy céltalannak tűnik (Platonov két alakban is megjelenik egyszer az ajtókeretekben, halála elnyújtott előjelenete vagy a mozdulatlanná dermesztett tablók egyik-másika), az előadás egésze nagyon szépen mutat meg valami fontosat magunkról, miközben szórakoztatni is képes. A Platonov az „itt is most”-ban kap jelentést, és az „itt és most” (újra a Katonában) értékes és emlékezetes színházi estét jelent.  

Anton Pavlovics Csehov: A Platonov – (Ne csak) nézd, hogy telik el ez a kurva élet!. Fordította: Radnai Annamária. Platonov: Kocsis Gergely. Anna Petrovna, özvegy tábornokné: Ónodi Eszter. Szergej, a mostohafia: Fekete Ernő. Szofja, a felesége: Jordán Adél. Kolja: Bányai Kelemen Barna. Szása, a húga, Platonov felesége: Pálmai Anna. Glagoljev: Bán János. Kirill, a fia: Dér Zsolt. Oszip: Nagy Ervin. Grekova: Staub Viktória e.h. Díszlet: Tihanyi Ildi. Jelmez: Pattantyus Dóra. Világítás: Lohár Antal. Mozgás: Bodor Johanna. Súgó: Boncza Anita. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Asszisztens: Hornung Gábor. Rendező: Székely Kriszta. Bemutató: 2019. március 8. Katona József Színház, Kamra

Fotó: Horváth Judit