Jeanne vezetésével felszabadítják az orléans-i várat, és a lány azt is eléri, hogy VII. Károlyt megkoronázzák. Ám elpártolnak támogatói, még a király sem védi meg. Ekkortól elevenedik meg a színpadi kép. Előtte gyorsított felvételként lejátszott divatbemutató módjára felvonultak a szereplők. Azelőtt a címszereplő monologizált: Mészáros Blanka a történetből korunk nőjeként kikacsintva beszélgetést mímel a nézőkkel. A hitről beszél, hogy tenni kell érte, bizonyítani, hogy lelkünk mélyéből hiszünk. Elszántság süt a szeméből, pedig szinte még el sem kezdtük. Éles váltással – apródfrizurás parókájának felhelyezésével és lovagruhájának felöltésével – belép az üvegvitrinbe, a mindenkitől elzárt, magányos és időtlen létezésbe.

Bírái fontosabb szereplői a százéves háború korabeli Franciaországnak (1337–1453), negatív koncepciótól vezérelt számonkéréseik dörgedelmesen és kíméletlenül koppannak az üvegen. Jeanne forog a vitrinében. Pert látunk, mely amolyan flashback módjára visszarepít a „küldetés” kezdetéhez, elvezet a halálos ítéletig. A pro és kontra megszólalások fényt deríthetnek a csodára, hogy e világi földöntúlit tudott cselekedni. „De miért kellett meghalnia? Ideológiai viták áldozata lett? Miért tagadta meg az ország, amelyikért heroikus küzdelemmel harcolt? Átfordulhat az eltökélt hit fanatizmusba, a kiválasztottság érzése önhittségbe?” – olvassuk a színlapon. Hegymegi Máté rendező Mészáros Blanka játékán keresztül visz közel a megfejtéshez. A naiva minden erejét beleadja, hogy elszántságát töretlen kimutassa. Hitében néha meging, és ez elég esendővé teszi, hogy ne csodatévő messiásnak lássuk. „Csodafegyvere” egyszerűen a női erő megnyilvánulása férfias terepen, a fiús külső ellenére is.

Jeanne d’Arc lelkében remény és reménytelenség kettőse, utóbbi könnyen átcsap fanatizmusba, ezt a színésznő szemléletesen el is játssza. Egyre kevésbé lehet őt kontroll alatt tartani, merész tettei veszélyt jelentenek a hatalom számára. Mészáros Blanka nagyot vállal, igyekszik az előadást elvinni a saját hátán (ahogy talán Jeanne tenné a helyében), a többiek lehetnének statiszták. Mégis számos ötletes és szórakoztató karakterrel örvendeztet az este. A mellékszereplők kicsit maguk karikatúrái, ez segít, hogy ne merüljünk a kilátástalanság mocsarába. Közülük többen két-három szerepben is fellépnek. Dankó István megnevettet teszetoszaságában és önelégültségében együgyűnek látszó, csiricsáré szerelésben pompázó Károlyként. Elek Ferenc jól hozza a ripacs ügyészt, Rába Roland politikusnak kiváló. A püspök (Kocsis Gergely) jámbor, ahogy kell; „ha rajta múlna, megkegyelmezne”. Máté Gábor három figurát alakít, apaként a legjobb. Mészáros Béla mindkét szerepében védelmező, de hiába. A tehetséges Tasnádi Bence ezúttal is hozza magát, szó szerint – remekül énekel és basszusgitározik. Hóhérnak Vajdai Vilmos akkor is jó, ha nem pakol sokat a karakterbe, zsigeri fekete humorral operál.

Remény és reménytelenség, hit és racionalitás, kard és zászló – hogy csak a legkézenfekvőbb ellentétpárokat soroljuk, melyek folyamatosan játékban vannak, feloldásuk adja a dinamikát. A főhős vívódása, bukása viszont nem hozza meg a katarzist; hiányzik az érzelmi állapot fokozása. Az előadás feszes, nincsenek hullámvölgyek, szüntelen be vagyunk vonva érzelmileg. Ehhez illik a szünet nélküli száztíz perc játékidő, semmi sem zökkent ki a groteszk epizódok miatt csak még baljósabb hangulatból. Hegymegi nem sajnálta az abszurd elemeket, ezzel is korszerűsítve a darabot. Megmosolyogtató jelenet, mikor Franciaország méltóságai, élükön VII. Károllyal, egymás mellett ülnek, színes magazinokat lapozgatnak – mintha szépségszalonban várakoznának –, és a király érdeklődő arccal a Forbes-t tanulmányozza.

Fekete Anna díszlete szintén az ellentétek koncepciójára épül. Egyik oldalon (valójában középen) a magányt igen szemléletesen kifejező üvegfalú vitrin, mely mozgatható oldalakból tevődik össze, a másikon, keresztül-kasul kifutók, ahol az események ténylegesen történnek. Hogy a lány „cellája” a centrumban van, még inkább aláhúzza szeparáltságát, félelmét. Hasonlóan kontrasztos és eltalált a jelmez (Kálmán Eszter munkája): Jeanne tiszta feketében van, a többiek rikító színekben virítanak.

Hegymegi nem von párhuzamot a mai korral, és hogy ez nem is célja, arra utal a szerepből kilépő Mészáros Blanka nézőkhöz intézett monológja, mely nem kifejezetten reflektál a mára, sokkal inkább – csakúgy, mint maga az előadás, és mi több, az egész történelem – tanítani próbál. Mintha múzeumi vitrint néznénk, ahol a tanulságok – megkövesedetten – a jövő generációk számára is változatlanok lesznek. A produkció másik érdeme, hogy rávilágít napjaink elcsépelt, félreértett girl power kifejezésének valódi értelmére (amit nem a tragikus kimenetel magyaráz). Példát mutat önzetlenségre, önkritikára, tettrekészségre és kitartásra, a túloldalon azonban politikai korrupcióra, butaságra és önkényre. Mindezt modern és hiteles színjátszásban kapjuk, Garai Judit egyszerre merész és hagyományőrző, üdítően friss szövegével. A divatbemutatók világának stílusában mondva: ez az évad egyik „must have darabja".

Garai Judit: Jeanne d’Arc – a jelenidő vitrinében. Szereplők: Mészáros Blanka, Dankó István, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Máté Gábor, Mészáros Béla, Rába Roland, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos. Díszlet: Fekete Anna. Jelmez: Kálmán Eszter. Zene: Kákonyi Árpád. Dramaturg: Garai Judit. Rendező: Hegymegi Máté. Bemutató: 2018. december 18. Katona József Színház, Kamra. 

Fotó: Dömölky Dániel