irodalom

Szemes Botond

2019. 03. 31.

huszonegyedik #4

Ellenzéki Párt és rehab

Az emberi jelenlét által okozott ökológiai problémák nem megoldhatóak vagy kezelhetőek. Éppen ellenkezőleg: a dolgok kezelésének ilyen igénye termeli ki magukat a problémákat. Ebből a szomorú felismerésből indul ki a sorozat legújabb része, hogy aztán egy politikai utópiáig is elmerészkedjen; végül pedig egy másfajta kezelés ötletét veti fel, ami ugyanannyira emberekre irányuló, mint emberek által végzett cselekvést jelölhet.

A jelenkori ökológiai krízis ugyanis a kultúra és természet szétválaszthatóságára vezethető vissza. Azaz arra a képzetre, amely a nem-emberek közösségét, így a természeti világot is radikálisan leválasztja az emberek közösségétől. Ebben az elgondolásban a természet egyfelől arra van, hogy szép legyen (hányan gondolnak bele a repülőgépek ablakából lőtt fotók készítésekor, hogy a felhős táj nem csak „odaát” van, tőlünk függetlenül, hanem az éppen használt repülőgép is alakít annak szerkezetén?), másfelől egy megismerhető és alakítható hátteret képez. Amíg az uralkodó elképzelés szerint a nem-emberek passzív létezők (hiszen nincs tudatuk, lelkük vagy nyelvük), amelyek csupán engedelmeskednek az ún. „természeti törvényeknek”, addig nem ismerhető fel ezeknek a dolgoknak valódi cselekvőképességük, sem az emberi cselekvések rajtuk hagyott nyomai. A szétválasztást eredményező „tudományos világkép” úgy objektiválja a „külvilágot” vagy a „környezetet”, hogy az megismerhető, felhasználható és kezelhető legyen a gondolkodó ember számára. Csak ezáltal lesz fenntartható a modernitás két alapköve, a folyamatos (technikai) fejlődés és a világ egyre részletesebb megismerésének szintén fejlődéselvű folyamata.

A digitális technológiák és a klímaváltozás korában ez a szétválasztás látványosan nem működik. Nem nehéz belátni, hogy a tárgyak, a természeti világ és emberek is képesek hatással lenni egymásra. Ami nem csak azt jelenti, hogy az ember elveszíti kitüntetettségét mint egyedül cselekedni képes lény, hanem annak a pozíciónak az elvesztését is, ami felől átlátható és megismerhető a passzívnak tételezett természet. Illúziónak tűnik a Földet csupán egy biliárdgolyó mintájára elképzelni, ami előre kiszabott pályáján mozog – ahogy Bruno Latour is hangsúlyozza –, hiszen a Föld ökoszisztémája maga is mozog a számtalan (emberi és nem-emberi) cselekvő kölcsönhatásában. Ennek a külső pozíciónak az elvesztése eredményezi, hogy illuzórikus vágyak maradnak a globális felmelegedés gyors megoldását szorgalmazó programok is. Hiszen ezek a megoldásjavaslatok szintén a passzív környezetét használó humán létezők kizárólagos cselekvőképességéből és a tudományos tények ellentmondásmentes képzetéből indulnak ki.

Amikor azonban felismerjük, hogy mi magunk is egy hálózat részei vagyunk, amely hálózatban már polgárjogot nyernek a nem-emberek közösségei is, akkor egyből egy nem-egyértelmű, nem-kezelhető és ellentmondásokkal terhelt szituációban találjuk magunkat. Árulkodó jelenség, hogy magával a globális felmelegedéssel is sokszor egymásnak ellentmondó, de mindenképpen változó mérési adatok segítségével szembesülünk. De ugyanígy saját cselekvéseink is elveszítik az egyértelmű következmények kényelmességét. Például az állati eredetű étrend alternatíváját jelentő szóját termesztő farmok térnyerése a dél-amerikai esőerdők kiirtásához vezet, ahogyan Smid Róbert is idézi Timothy Mortont, bár hozzá kell tenni, hogy elsősorban a takarmányként felhasznált szója térnyeréséről beszélhetünk (ami csak tovább bonyolítja a képet). Ebben az esetben tehát az ökotudatos étkezés egyúttal az ökoszisztéma további megbontásával is összefügg – aminek csak mértékeiről szólhat vita.

Az elmúlt hetek klímatüntetései nem igazán tudtak túllépni az említett szétválasztás modernista logikáján, amennyiben legfőbb követelésük, hogy a politikusok hallgassanak a tudósokra. Persze csábító továbbra is a tudományos világképben hinni, ami kezelhetőnek tünteti fel a tőlünk független világot, ami az ellentmondásokkal való leszámolását hirdeti, és ami így egy folyamatos fejlődés ígéretét hordozza. De bármennyire is csábító, ez az ígéret egyre tarthatatlanabbá válik.

A repülő és a táj

A klímatüntetésekkel szemben nem egy technikai-tudományos megoldást várok a politikusoktól. Egyáltalán: nem várok megoldást. Az azonnali cselekvésre buzdító apokaliptikus víziók gyanúsak – úgy tűnik, megmaradnak a gyors megoldások és a fejlődés bűvkörében. El tudok azonban képzelni egy olyan politikai pártot, ami mindezeket szem előtt tartva, deklaráltan nem kívánja megnyerni a választásokat. Miniszterelnök-/államfőjelölt és kormányzási program nélkül indulna egy olyan versenyen, ahol nem kíván győzni. Csupán bizonyos kérdéseket és ügyeket szeretne minél nagyobb súllyal képviselni a parlamentben – erre kérik a választók szavazatait. Egyéb szigorítások mellett ez azt eredményezné, hogy egyszerűen nem érné meg ennek a pártnak a politikusának lenni – az ide szavazók pedig biztosak lehetnek benne, hogy nem a győztest támogatják (ha véletlenül a legtöbb szavazatot kapná a párt, új választást írna ki, amin már nem indulna – mint egy zenekar, ami felhagy a koncertezéssel, miután stadionokba játszva és túl mainstreammé válva már nem érzi, hogy közvetíteni tudná a kezdeti értékeket). Aki egyszer is képes lenne egy vállaltan vesztes pártot támogatni, az már egy lépést tenne a modernista logika elhagyására is. Ez az ötlet is inkább egy gondolatkísérlet, mint konkrétan megvalósítható program, de segítségünkre lehet abban, hogy a politika innentől ne a hatalom megragadásának művészete legyen, hanem egy közös világ megszervezésére irányuló próbálkozás.

A lemondás etikája – ami ez esetben a hatalomról és az irányításról való lemondást jelentené – persze nem a cselekvőképtelenséget hirdeti: a párt komoly képviseleti munkát végezne, elvégre kizárólag arra kapná a felhatalmazást, hogy egyes ügyeket képviseljen a parlamentben. Miközben a győzelemről való lemondás fenntartja más ügyeknek más pártok általi képviseletének lehetőségét is (és annak is, ha civil politizálás hiányában valaki nem mondana le a szavazatának erősebb érvényesítéséről). A pártot vérmérséklet szerint hívhatnák Ellenzéki Pártnak (a hatalom folyamatos ellenőrzésének és a resistance szellemében), vagy Képviseleti Pártnak (az irányítás ellenében elképzelt javaslattétel szellemében). Bizarr elképzelés, elismerem, de éppen ilyen bizarr elképzelésekre van szükségünk, hogy a hagyományos, fejlődés-elvű és gyors megoldásokat sürgető gondolkodásunkat kimozdítsuk a helyéről. Az Ellenzéki vagy Képviseleti Pártnak már az felvetése is új fénytörésbe helyezheti mindazt, amit a politikáról hagyományosan gondolunk. Egy ilyen szervezet úgy lépne közönsége elé, hogy nem kínálna megoldást minden bajunkra.

Banksy

Ugyanakkor hiba lenne egyedül a pártpolitikára szűkíteni a felmerült politikai, morális, tudományos és társadalmi kérdéseket. Sokkal fontosabbnak tűnik fogyasztástól túlfűtött mindennapi létezésünk során is szem előtt tartanunk az emberi és nem-emberi cselekvőkből álló, ellentmondásokkal terhelt hálózatokat. Ezekben ugyanígy nem lehet megragadni a kormányrudat. Az viszont még tovább nehezíti az amúgy sem egyszerű helyzetet, hogy mindezt nem elég tudnunk.

Szintén Latour példája a tudás és a cselekvés különbségére: hányan vannak, akik évek után szoknak csak le a cigiről, holott már az elején is tudták, hogy mindez ártalmas, rájuk és környezetükre nézve egyaránt. Hányszor kellett újra és újra végigmenniük ugyanazokon a körökön (hány „utolsó” szál volt!), amely során nem kerültek új tudás birtokába, csupán érzékenyebbé váltak a cselekvésük következményeire. Nem az azonnali, külső megoldások keresése, hanem ez az érzékennyé válás tűnik napjaink legfontosabb politikai cselekvésének, amely során a dolgokkal való összeköttetésünkre, és az abban lévő oda-vissza hatásokra válunk érzékennyé. Hányszor kell végigmennünk ugyanazokon a körökön, míg nemcsak tudni fogjuk, hogy cselekvéseink hatnak környezetünkre, ami aztán ugyanígy visszahat ránk – hanem eszerint is cselekszünk majd?

A sorozat elmúlt részeiben vita bontakozott ki arról, hogy ebben az érzékenyítő folyamatban milyen szerepe lehet az irodalomnak, vagy általánosságban a történetmondásnak. Most egy másfajta ötlettel állnék elő – azonban ismét egy irodalmi példán keresztül. A tavalyi év egyik legfontosabb könyvmegjelenése David Foster Wallace Végtelen tréfa c. monstrumának magyar kiadása volt, amelynek egyik főszála egy rehabilitációs intézetben játszódik. Latour cigizős példáján felbuzdulva pedig úgy gondolom, hogy a szenvedélybetegséggel való küzdelem mintaadó metaforájává válhat a klímaváltozással szembenézni kívánó, fogyasztói függőségben szenvedő ember esetében. Hiszen ekkor is a kizárólagos cselekvőképességről való lemondás, egy végzetes összeköttetés felismerése és a felelősség vállalása lesz elengedhetetlen az életben maradás érdekében. Ugyanakkor ennek nehézsége, már-már lehetetlensége is tematizálódik a regényben: amikor hiába akarsz leállni, egyszerűen nem megy.

A dolgok kezelésének modernista elgondolása ezen a ponton átértelmeződik, és a függőség kezelésének pszichológiai gyakorlata kerül előtérbe. Ennek következtében a pszichológia sem a tudattal és lélekkel rendelkező ember kitüntetettségét hirdetné többé, hanem ellenkezőleg: az eddig kitüntetett szerepben parádézó embert segítené érzékennyé válni egy olyan világ iránt, amelytől nincsen elválasztva (mondjuk egy repülőgép műanyag ablakával), amit nem tud uralma alá hajtani, ahol viszont cselekvéseinek látható következményei vannak. Érdemes lehet tehát az ökológiai kérdéseket amúgy is erősen felvető (és azt a függőség, a szórakoztatás és a kapitalizmus működésével összekapcsoló) Végtelen tréfa vonatkozó fejezeteit efelől olvasnunk, és a kezelés műveleteit mintaadó eljárásként tételezni. A szöveg maga is olyan szövevényes, hogy szinte lehetetlen kívülre kerülni belőle – ezért csak részleteket idézhetünk most is:

„A tanácsadóik azt szokták javasolni a bentlakóknak, hogy legelölre üljenek, ahonnan az előadók orrának utolsó pórusáig mindent látni, és ne az Összehasonlításra, hanem az Azonosulásra törekedjenek (…) Mert ha elöl ülsz, és jól figyelsz, a beszélők lecsúszásról, csődről és tehetetlenségről szóló történetei lényegileg egyformák, és egyeznek a tiéddel is: jól elvagy a szerrel, aztán nagyon fokozatosan kevésbé jól, aztán már határozottan kevésbé jól, mert mondjuk egyszer csak arra térsz magadhoz, hogy 145 km/h-val döngetsz a sztrádán, és senkit nem ismersz a kocsiban, vagy idegen lepedőn riadsz éjszaka, és a melletted fekvő illető semmilyen ismert emlősfajra nem hasonlít (…) végül pedig a szörnyű belátás, hogy itt valamiféle határ tagadhatatlanul át lett lépve (…) és már gyűlölöd a szert (…) de akkor se tudod bazmeg letenni, mint aki megkattant, mintha ketten lennél (…) és akkor már nagy a baj, nagyon-nagyon nagyon és végre föl is ismered (…) és egyszer csak érted már, hogy átvertek, kőkeményen átbasztak (…) de még mindig nem bírod letenni (…) És akkor jön ez a bugyuta, lepusztult gyűlésekből, elcsépelt szlogenekből, szacharinvigyorokból és förtelmes kávéból tákolt anarchikus rendszer… és szimpla így-mármegégetted-magad jellegű parából inkább fejet hajtasz a baromságnak tűnő figyelmeztetések előtt (…) de nem a fanatizmus, és egyelőre nem is az őszinte hit szüli a bizalmadat, szimplán csak a rémisztő tudat, hogy saját ítéleterődben egyáltalán nem bízhatsz (…) Az a kibaszás az egészben, hogy akarnod kell. Ha nem akarod megfogadni, amit mondanak – vagyis javasolnak –, az azt mutatja, hogy még mindig a saját akaratod vezérel (…) Ugyanez áll a sunyi, képmutató, manipulatív álőszinteségre. Őszinteség hátsó szándékkal: ez olyasmi, amit ezek a kemény, sokat látott figurák mind jól ismernek, és messziről kerülnek, mostanra mindnyájukba beleverték, hogy kapásból kiszúrják ugyanazokat a gyáván őszinte, ironikus önigazoló sáncokat…” (353-385.)

Végtelen tréfa