Néha nem bírok magammal. Úgy érzem, hogy megőrülök. Szétfeszít az ideg. Kiszakad a mellkasom, ha nem megyek el innen, úgy érzem. Van, hogy bemegyek a városba. Van, hogy csak az Újgyőrire. De néha csak itt járkálok, Lyukóban. Aztán ha találkozok valakivel, akkor jó. Akkor kitaláljuk, mit kellene csinálni. Nem szeretek olyankor egyedül lenni. Tele van a fejem mindenféle gondolattal. De egyiket sem tudom végiggondolni. Mint elalvás előtt, nem tudom, neked volt-e már ilyen. Hogy még nem alszol, de nem is vagy ébren. Fújásnál van olyan, ha elég sokáig tartod a fejed a zacskóba. Inkább a benzintől, a ragasztó az más. Attól is lehet ilyen, ha sokáig szívod. De inkább a benzintől érzed ezt. És akkor átszalad előtted egy csomó minden. Tudod, emlékek, álmok, bármi, amit láttál. De akkor mégiscsak van egy ilyen könnyebbség, akkor ezt úgy tudod kezelni. Ha nem vagyok beállva, akkor nem megy. Szerintem itt sokan érzik ezt. Sok fiatal. Nem véletlen, hogy találkozom mindig valakikkel. Csak így kóborolnak, vergődnek. Ők sem tudnak mit kezdeni magukkal. Most pusztuljanak el ülve otthon? Vagy aludjanak? Jönnek szembe az úton, köszönünk egymásnak, aztán kész, megvagyunk, megyünk. Az jó. Az idősebbeknek más. Az öregeknek vagy anyáméknak. Ők már leélték az életük felét. Nekik már nincs hátra az életük fele. De én mit csináljak? Szokták azt is, hogy sietnek, úgy tesznek, mintha sürgős dolguk lenne. Futkároznak mindenfelé, közben nem kellenek senkinek. Csak szeretnék, ha másként lenne. Nézelődnek, várják, hogy történjen valami. De senki nem néz rájuk, hiába teszik magukat. Csak az tudja, hogy mit csinálnak, aki ugyanazt csinálja. Nem tudom, kinek akarják bebizonyítani, hogy dolguk van. Meg minek?

Úgy normálisak anyámék, nincs velük semmi baj, békén hagynak. Néha kérdezgetik, hogy mi van, kisfiam, meg ilyenek, de aztán nem tudnak rá mit mondani. Megpróbáltam már elmondani nekik ezt a lelkiállapotot, de felesleges volt, mert csak bámultak rám. Aztán anyám azt mondta, hogy milyen szépen beszélek, hogy egy költő veszett el bennem. Mert ő is ezt érzi, de nem tudja megfogalmazni. Na, tessék. Ez volt a nagy lelki segítség. Azért mondta csak ezt, mert nem tudott mást mondani. Hallgatott utána. Én is hallgattam. Apám nem volt otthon akkor, neki meg sem próbáltam elmondani ezt, később sem. Nem tudom, hogy anyám elmondta-e neki. Nem sokat beszélgetnek. Nem sokat beszélgetünk. Dolgoznak. Anyám takarító, apám meg Pestre jár szigetelni tetőket. Későn jön haza, fáradt. Anyám korábban jön, de ő is fáradt. Én is az vagyok, csak mennem kell mégis, mert meg fogok bolondulni. Nem bírom azt a csöndet, ami akkor van, amikor senkinek nincs dolga, és mindenki otthon van. Folyton úgy érzem, hogy abba kéne ordítanom, a csöndbe. Hogy mit ordítanék? Nem is tudom. Ez jó kérdés. Én ezen még nem is gondolkodtam. De szerintem nem szavakat. Mármint nem mondanék semmit. Csak ordítanék, ami kifér a torkomon. Beleadnék mindent, de jó lenne, bassza meg! Lehet, hogy már nem is mennék akkor el. Lehet, hogy néha csak ilyet kellene csinálni. Ordítani. Egyszer láttam anyámon is valami ilyesmit. Az volt, hogy összevesztek a faterral. De még kicsi voltam, olyan nyolcéves, ha lehettem. És a fater ilyen pornófüggő volt. Mármint, nem volt tévénk meg videónk, csak ilyen újságok. Azokat nézegette. Aztán valamin összekaptak, a fater elrohant, anyám meg elkezdte széttépni az újságokat. Apró cafatokra szaggatta mindet. Az egész házat beborították a fecnik. Aztán lefeküdt aludni. Kimerült, kiadta magából a feszültséget.

Kifárasztom magamat annyira, hogy mikor hazajövök, csak bezuhanjak az ágyba. Aztán aludjak. Mondjam el egy napomat? Hát, reggel felkelek, fekszek még az ágyban. Eszek valamit, zsíros kenyeret, vagy ha van valami felvágott, akkor azt teszek rá. Utána kitalálom, hogy mi lesz. Nézem egy kicsit a tévét. Bemegyek aztán a városba, vagy csak így elindulok, hátha találkozok valakivel. Mászkálok estig, ha van társaság, akkor éjszaka is ez megy, olyankor jó, kikapcsolódom. Aztán alvás, aztán megint ez. Nem járok iskolába. Kirúgtak. Nem kellettem nekik. A hiányzások miatt. Akkor én törjem magam? Nem tetszett, nem éreztem jól magam az osztályba. Érted, beléptem reggel, aztán már mindjárt sugdostak, hogy itt a retkes cigány, a mocskos néger, meg ilyenek. Az első napon mindjárt odabasztam valamelyiknek, el is tört az orra, jött az apja, az anyja, az igazgató, az egész tanári kar ott volt, én meg egyedül voltam, mert nem tudtunk hazaszólni, mert nincs telefonunk. Anyám dolgozott, de hogy hol, azt nem tudom, apám meg Pesten. Mobilunk sem volt akkor még. Na, lekiabáltak aztán engem. Mindenki. Aztán kérdezgettek, hogy miért csináltam. Mondtam nekik, hogy azért, mert lecigányoztak. És akkor annak a gyereknek volt felháborodva az apja, hogy mit képzelek én magamról, hogy mondanak nekem valamit, én meg egyből ütök? Megmondtam neki, hogy én nem tudom, mit értett a fia azon, hogy cigány, mert nekem csak a bőrszínem más meg szegényebb vagyok, de ezen kívül semmi különbség nincs köztünk. Ezért fáj nekem ez a megkülönböztetés, mert kivetnek maguk közül. Nekem ilyen a bőröm. Na és? Neki meg olyan a szeme. Nincs mit tenni. Én nem éreztem magam soha cigánynak. Most, hogy bennem van egy vonóval, az biztos, mert apám cigány. Anyám az nem cigány. De ennyi. Félcigány vagyok, de olyat nem ismertek az osztálytársaim. Vagy cigány voltam, vagy nem. Aztán már ott tartok, hogy akkor majd cigány leszek, de nem a csóró, akit lehet basztatni, hanem olyan, akitől félni fogtok. Akkor majd lehet mondani, hogy ilyenek a cigányok, meg olyanok a cigányok. Ha ezt csináljátok belőlük. Ha ezt csináljátok belőlem. Megmondtam ezt az igazgatónak is. Azt mondta, hogy értelmes gyerek vagyok, kár értem, hogy ilyen rossz a természetem. Szépen lassan kezdtem kimaradozni. Aztán már be se jártam. Nekik is jobb lesz nélkülem, nekem is nélkülük. Akkor meg minek húzni?

Nem büntettek még meg. Vagy nem kaptuk semmilyen felszólítást. Pedig elméletileg még tanköteles vagyok. Szóval muszáj lenne bejárni. De nem szólítottak még fel. Mit tudnak velem csinálni? Elvisznek? Vigyenek. Irataim sincsenek, elhagytam őket. Ha megállítani a rendőr, nem tudnám igazolni magam. Már lassan egy éve. De nem állít meg. Pedig hányszor mentem el már mellettük! Nagyon sokszor lett volna lehetőségük igazoltatni, akkor kiderült volna, hogy nincsenek papírjaim, de leszarták. Nem foglalkoznak velem. Nem akarnak dolgozni. Járkálnak a városban, ülnek az autóban, aztán kész. Volt egy balesetem, annak sem lett semmi következménye. Elütött egy autó. Sétáltam az úton, az meg hátulról telibe kapott. Repültem vagy tíz métert. Megrepedt a sípcsontom, más bajom nem lett. Az ember, aki vezetett, kiszállt, ijedt volt a pofája, azt hitte biztos, hogy meghaltam. Amikor látta, hogy nem, akkor kezdett el kiabálni meg vádaskodni. Hogy az autó elé ugrottam. Azzal gyanúsított, hogy öngyilkos akartam lenni. Tajtékzott a dühtől, mert behorpadt a motorháztetője. Fenyegetett, hogy fizessem ki. Iszonyatosan fájt a lábam, megszólalni nem tudtam, csak sírtam a sokktól. Egy darabig ordibált még, aztán beült a kocsiba és elment. Azóta sem láttam. Nem volt szemtanú, semmi. Lehet, hogy eltört a lábam, nem tudom. Hazavánszorogtam valahogy, feküdtem egy hetet, talán még többet is, ha nem lenne ez a nyughatatlanság bennem, akkor lehet, hogy még most is feküdnék, de megint elkapott ez az érzés. Mennem kellett valamerre. Nagyon fájt, amikor ráléptem. Be is volt dagadva, fekete volt a színe, nem is kék vagy zöld, mint ami akkor szokott, amikor bevered a lábad, amikor belerúgsz valamibe. De nem érdekelt, csak az számított, hogy ne legyek ott, ahol vagyok. Ideges voltam, előttem volt annak az embernek az arca, ahogy áll felettem, és ordít. Ha öngyilkos akartam volna lenni, egy emeletesről ugrok le, nem? Ki az a hülye, aki egy autó elé veti magát? Mentem, elgyalogoltam az Újgyőrire. Találkoztam M.-mel, bebasztunk, ittunk vagy két napig. Utána jó lett a lábam. Fájt még mindig, de már nem annyira. Lehet, hogy helyrerakódott a csont. De még mindig fekete egy kicsit, látod? Igen, meg is van dagadva. De nem tudok mit csinálni vele. Anyámék nem szóltak semmit, hogy felkeltem. Megijedtek, mikor elmeséltem nekik a balesetet, de látták, hogy megmaradok, aztán ennyi. Észre sem vették, hogy eltűntem két napra. A sofőr sem vett észre. Senki sem lát. Nem tudják, hogy itt vagyok, azt sem vennék észre, ha meghalnék. Nem baj, legalább békén hagynak.

Rendben is van ez így. Ez ilyen. Nincs mit változtatni, nem lehet. Eltelnek itt életek észrevétlenül. Megöregszenek, meghalnak az emberek úgy, hogy senkijük nincs. Nincs, aki feléjük nézzen. Megfagynak. Leáll a szívük, agyvérzést kapnak vagy csak egyszerűen elfáradnak, nem bírja már a szívük, feladja, megunja. Aztán már elkezdenek bomlani, amikor valaki megtalálja őket. Mert aki idenéz, az is elfordul aztán. Csak véletlen fordul ide. Nem, nem szabad ezzel foglalkozni. Egyedül van itt mindenki. Magában. Magunkban, na, mert én is itt vagyok azért. Csak úgy élünk, telnek a napok, vánszorgunk, ki így, ki úgy, de a lényegen nem változtat semmi. Lehet, hogy titokban azt várjuk, hogy legyen már vége. Sokan vannak itt, akik nem akarnak már jobb életet. Az apám sem akar mást. Pestre jár ahelyett, hogy Kanadába vinné a családot. Mert nincs már ennyi, nincs több benne. Ő is arra vár, hogy csak érjünk a végére. Hogy legyen már elég ebből. Csak ez a rossz érzés ne lenne! Ez a nyughatatlanság. Mintha a gyomromat meg a torkomat szorítaná valaki, aki a hátam mögött áll. És csak úgy tudok tőle szabadulni, ha elmegyek. Nem, máshol nem szokott velem lenni. Ha valaki másnál alszok, ott nincs ilyen. Csak itt van, itthon. De hát ez a legrosszabb. Hogy innen nem lehet elmenni. Itt lakom, ez az otthonom. Most anyám mondaná, hogy kisfiam, egy költő veszett el benned, de nem érdekel, akkor is kimondom. A múltkor az fogalmazódott meg bennem, hogy nekem ez a szorítás az otthonom. Bárhová is megyek, mindig haza kell jönnöm. Kell egy hely az embernek, ahol ellehet. Az én helyem szűkös. Szorít. Az én helyem vár rám, meg akar ölni. Mégis mindig ide jövök. Visszajövök mindig. Mert nem tudok más tenni. Jövök, hogy aztán meneküljek előle. Ezért sem vesznek észre szerintem. Mert nincsen semmim, amit meg tudnák mutatni a világnak, érted. A pénzt anyámék keresik, ez a szar ház anyáméké. Nekem meg el kell mennem, hogy itt tudjak lenni.