Szinte az egész koncertről elmondható, hogy a kamaracsoportokban mindenki dicséretes érzékenységgel egészítette ki a másik játékát, hol megfelelő komplementert alkotva, máskor zenei elemek átvételével kommunikálva, vagy a szóló játékokkor is az épp tökéletes arányokat megtartva. Az első számban Ajtai Péter (bőgőn), Andrew Clinkman (gitáron) és Phil Sudderberg (dobon) zenélt közösen, amelyre olyan stíluskohézió volt jellemző, amit nem vártam volna el jól összeszokott zenészektől sem. A különféle hangszerek ellenére, a hangszín egységessége miatt csak az ambitusok segítségével váltak megfejthetővé a szólamok. 

Sosem hittem volna, hogy a konzis gyakorlásokat megszakító titkos négykezes improvizációk műfaját új szintre emelve, egy koncerten is meghallhatók. Először Macie Stewart a felső, Pozsár Máté pedig az alsó regiszteren játszottak, majd fordítva. Ez azért fontos, mert megérzésem alapján – bár nem szokás hierarchiát felállítani ezen a területen – a felső szólam mindig kissé jobban irányított, adott esetben szólisztikusabb volt. A két külön részben, a zongoristák merőben eltérő karakterei tárultak fel: míg Macie egy líraibb miliőt idézett meg, Máté egy expresszívebb, kísérletező játékmódot képviselt. Külön élvezetet okozott nekem, hogy a koncert majdnem mindegyik számában volt egy repetíciós rész, ahol az ismétlődő hanghoz szekundokat, majd távolabbi hangokat hozzáadva változtatták meg a kontextusát az ismételt hangnak. Én a klasszikus zenében is rajongok ezért, így meg még inkább, hiszen kotta híján szinte bármi megtörténhet, mind a fordulatok, mind az idő szabadon kezelése miatt.

Az első szett végén Ken Vandermark és Grencsó István szaxofonon, Miklós Szilveszter pedig dobon játszott. A szám egy gyors felütéssel indult, ami akár bemelegítésként is értelmezhető az utána következő szertartásszerű részhez. A szaxofonok nyers és erős hangja nélkülözhetetlen volt Szilveszter felettébb intenzív dobjátéka mellé; egyértelműen egy gyors sodrású, sűrű zenei anyaggal volt dolga a hallgatóknak és a zenészeknek. Bár ez egy trió felállás, mégis olyan súlyosnak hatott, mintha minimum kétszer ennyi zenész lett volna a színpadon. A darab vége felé közeledve a két szaxofon uniszónóba forrva meghitt befejezést alkotott. A jegyzetembe csak annyit írtam: a koncert legszebb pillanata. 

Hiába az ingyen szauna-jelleg a teremben, a második szettre is visszatért a hallgatóság, nem ok nélkül. Rögtön egy olyan színvonalú darabot hallhattam, amiről Stravinsky Petruskája jutott az eszembe, az abban megjelenő nyüzsgés, a sok-sok hasonló zenei megoldás. Az asszociációm alanyánál eggyel modernebb és szabadabb változat, profi kivitelezésben. Ezután Ken a virtuóz klarinétjátékával vett le a lábamról. Olyan nagyvonalúan és könnyeden mozgott a hangszerén, hogy zavarba jöttem több szempontból is. Például azért, mert el tudtam felejteni, hogy ez most egy jazz koncert, eltűntek azok a meghatározó formai jellemzők, amik kijelölik a biztonságos határt a különböző zenei stílusok között.

Zárásként egy oktettet hallgattunk meg (Grencsó, Vandermark, Ajtai, Pozsár, Clinkman, Marquette, Stewart és Sudderberg), egy pulzáló, immerzív zenét, amit mintha egy jól bejáratott zenekar a sok közös tapasztalat alapján játszott volna. Tanulságos koncert volt a zenészekben rejlő kreativitás, az egyéni színek, és a megszokott kapcsolatok felbomlásának köszönhetően kialakult új reakciók miatt. Bár azt képzeltem, a workshop sok fiatal zenészt elcsábít majd a koncertre, be kell vallanom, feltehetőleg én voltam a legfiatalabb résztvevő Zsuzsit, a jazzkutyát kivéve.

A fotókat Benedek Cagliostro Kruchió és Végső Zoltán készítette.