irodalom
Ennek oka lehet, hogy gyerekkoromban Pakson, ahol a nagyszülőknél nyaraltam, a folyóra menet már alig vártam, hogy a békavárosi aluljáróban nagy kiáltással üdvözöljem, ott bent már éreztem az illatát, hozzá közeledve lassan, de biztosan elnyomta az alagútba vezető lépcső húgyszagát. Lent a hullámtörő kövekről lestem a parttal párhuzamosan kikötött ladikokat, amik mögé néha be is úsztam, hogy elbújjak mögéjük – és én hülye, így hozzam a frászt a nagymamámra. Sok volt a horgász is, figyeltem őket, mikor mozdulnak és miért, akkor még több türelmem volt ehhez, manapság már elég az is, hogy a rohanó villamosból lepillantok, hogy ott ülnek-e a Petőfi vagy Margit híd alatt, hány bottal dolgoznak egyszerre, mozog-e a szák, vagy még bent sincs a vízben. Néha a Margit híd középső pillére fölött, a szigeten is felbukkannak, de ott főleg csak pergetnek, villantgatják az aranypikkelyes csalihalakat a naplementében.
De ez a fószer. Ül a fal előtt. Elárulom, ez is a Margit híd. Komolyan. Emberünk balján és jobbján rohan a víz a Fekete-tenger felé, az ő két csalija pedig bent a térdig érő vízben a híd középső pillére fölött. Talán hetente többször kiszabadul a négy fal közül, és leül ide, hogy nézhessen egy ötödiket. Vagy mindenkinél jobban ismeri ezt a pillért, vagy teljesen hülye. Gyanítom, hogy az előbbi. Akkor viszont azt is tudja, hogy vele szemben keresztben fut egy alagút, amit most átmos a Duna és tele van álmos csukakölykökkel. Tilalmi idejük február 15-március 31.