A doppelgänger számos horrorfilmnek kiváló alapja, és bizony a huszonegyedik században már egyre valószínűbb, hogy az embernek lehet hasonmása a klónozási és digitális technikáknak köszönhetően. A Dr. Jekyll és Mr. Hyde-sztoriban a Másik még ott van az Énben, azonban John Frankenheimer Másolatok című 1966-os paranoid sci-fijében az a szörnyű felismerés, hogy az ember lemásolható, likvidálható és pótolható. Még rémisztőbb az, ami a John Carpenter-féle A dologban jelenik meg: az idegen létforma egy szinte láthatatlan parazita, ami lehet, hogy az összes szereplőben ott lakozik, és bármikor ellenséggé alakíthatja a barátot, illetve az Ént. Tulajdonképpen a zombi is egyfajta torz másolat, vagy Jean Baudrillard kifejezésével élve inkább szimulákrum (olyan másolat, aminek már nincs meg az eredetije), hiszen az élőhalott az ember ösztönökre redukált változata, ami kizárólag a pusztítás és a fogyasztás végett létezik.

(Kritikánk enyhe SPOILEREKET tartalmaz a film cselekményével kapcsolatban! Az előzetesben és a címben is előrevetített fordulatokon kívül igyekeztünk mást nem leleplezni, de ha már a trailert sem nézted meg, hogy friss legyen a moziélmény, akkor csak a film megtekintése után olvass tovább!)

Jordan Peele, a nagy sikert aratott, még Oscar-díjjal is jutalmazott 2017-es Tűnj el! után második nagyjátékfilmjét, a Mit a doppelgänger témának szentelte, ugyanakkor bevallottan sokat merített George A. Romero zombifilmjeiből és Michael Haneke Furcsa játékából. Ennek eredménye egy újabb társadalomtudatos horror, amely a Tűnj el!-hez hasonlóan nem mentes az alkotói túlkapásoktól sem.

A Mi cselekménye ugyanúgy egy átlagos amerikai család egyik boldog, nyugodt napján kezdődik. Russel és Rayne elviszik kislányukat, Adelaide-et a tengerparton fekvő vidámparkba, ahol az apa látszólag jobban élvezi a mókát, mint gyermeke. A szülők hozzáállása tipikus: lányuk kezébe nyomnak egy vásári csemegét, és magára is hagyják őt. Adelaide-et természetesen a gyermeki kíváncsiság hajtja, így elkóborol. A parton köt ki, egy „Ismerd meg önmagad” feliratú, látszólag a vidámparkhoz tartozó barlang bejárata előtt. Miután bemegy, egy igazán félelmetes felismerést tesz: a tükörterem egyik falán tükörképe nem követi le mozdulatait. Sőt, szembe fordul vele, és elmosolyodik.

Ezután több évtizedet ugrunk a cselekményben: Adelaide-nek már saját családja van egy bolondos férj, Gabe, egy átlagos tinilány, Zora és egy furcsán viselkedő, vadóc kisfiú, Jason személyében. Adelaide retteg, hogy a történelem megismétli önmagát, így mikor barátaikkal, az életet habzsoló Kittyvel és Josh-sal lemennek arra a bizonyos tengerpartra, Jasont betegesen óvja mindentől. Ám igyekezete hiábavaló, mert este a házuk előtt megjelenik négy ember, pontosabban egy négyfős család, ami kísértetiesen hasonlít a Wilson-famíliára. Egy valamiben azonban különbözik a két család: a „másolatokat” bosszúvágy hajtja, „eredetijeik” likvidálásával azok helyébe szeretnének lépni.

Ami ezúttal is jól megy Jordan Peele-nek, az a feszültségteremtés, illetve a lassú építkezés. A rendező a Tűnj el! alapkonfliktusát is mesterien építette fel, a film első fele ezért is állt éles kontrasztban a buta slasherré silányított második felével. Ez a probléma a Mi esetében is jelen van, bár szerencsére nem ennyire szembetűnő módon. Peele pont ott vágja el a képeket, jeleneteket, ahol kell, így már a prológustól kezdve tetőfokára hághat a néző izgalma, és rögtön az első képsorok után elkezdhet érdeklődni, mire is fog kifutni ez az egész. Érezhetnénk akár vontatottnak is a kétórás filmet, azonban a rendező ezt nem engedi, mivel, amikor már majdnem elfelejtjük, mi nyomasztja Adelaide-et, akkor Jordan Peele szinte a kép peremén bedob egy-egy apró információt, ami elkezd ismét nyugtalanítani.

Mint a Tűnj el!-ben, a Miben is eljön az a bizonyos fordulat, konkrétan a másolatok már említett felbukkanása, és innentől felgyorsul a cselekmény, amely nem feltétlenül válik a film javára. A Tűnj el!-lel az volt a probléma, hogy a nagy felfedezést követően szinte trashbe hajló, vérgőzös tombolássá változott a cselekmény. A Miben is rengeteg vér folyik a cselekmény hátralevő kétharmadában, ami néha zavaróvá, sőt illogikussá válhat. Jordan Peele le sem tagadhatná, hogy komikusi múlttal rendelkezik, mert a vérengzéseket sokszor képileg is eltúlozza, de dramaturgiai értelemben is nevetségessé, vagy legalábbis groteszkké változtatja. A gyerekek például túlságosan is elemükben vannak ahhoz képest, hogy alapvetően két átlagos tinédzserről van szó: nagyon hamar feltalálják magukat, és megszeppent porontyokból golfütővel és kristályszoborral gyilkoló vadócokká alakulnak.

Azonban a Tűnj el!-lel ellentétben mindez érdekes módon mégsem megy a film komolyságának rovására. Jordan Peele a Miben megálljt tudott parancsolni komédiás alteregójának, és előző filmjénél sokkal következetesebb maradt, így elmondható, hogy a trashfilmeket idéző jelenetek ez esetben csak szigetszerű képződmények a komoly dráma tengerében. Mikor már azt hinnénk, hogy a hangnemváltás végleges, akkor Peele visszavesz a tempóból, a vérből, és engedi élni és érvényesülni a karaktereket. Amit nagyon jól tesz, mert Lupita Nyong’o, a főhőst és a főgonoszt alakító színésznő kiváló munkát végez mindkét szerepben. Így a Tűnj el! inkább férfitörténete után a Mi egy nőtörténetté válik, jóllehet, azért nem annyira fontos a főszereplő neme, sőt ezúttal a bőrszíne sem.

A Tűnj el! tulajdonképpen Jordan Peele „így jöttem”-filmje volt, vagyis megmutatta benne, hogy milyen gondolatok nyomasztják őt mint afro-amerikai rendezőt a kortárs Amerikában, hogyan éli meg a fekete identitást. Ez persze párosult egy általános társadalomrajzzal is, hiszen a cselekményben több furcsa, fehér bőrű emberrel sétáló fekete tűnt fel, akiket „gazdáik” azért tartottak nagy becsben, mert az afro-amerikaiakról kialakult pozitív sztereotípiákra alapozva szerettek volna egy új, friss testet szerezni szeretteiknek. A Tűnj el! tehát a sztereotípiák filmje volt, amelyet Burillák B. Marcell korábban joggal nevezett „az Obama-éra utolsó filmjének”, utalva ezzel az Amerikában kiéleződő, új színezetet kapó etnikai ellentétekre.

A Mivel azonban Jordan Peele tovább lép, kiterjeszti a perspektívát, és egészen más társadalmi problémákkal foglalkozik. Peele új szociohorrorja elődjénél nemcsak jobban kiérlelt, de univerzálisabb film is. Ezért is van szükség a fehér családra, Joshra, Kittyre és ikerlányaikra, hogy az író-rendező egy általánosabb érvényű társadalomkritikát legyen képes megfogalmazni. A fekete és a fehér család egyaránt jólétben él, és mindkét famíliát megtámadják hasonmásaik: a feketéket a feketék, a fehéreket a fehérek. A hasonmásokban az a közös, hogy ha kinézetükben nagyon is hasonlítanak „eredetijeikre”, társadalmi státuszukat tekintve tökéletes antitézisei azoknak. Zora „másolata”, Red meg tudja magyarázni, miért robbant ki a forradalom (mert egy több száz szereplős, országos méretű gyilkolóhadjárattá terebélyesedik a cselekmény). Mint a nő elmondja, ők azok, akik a föld alatt voltak kénytelen élni, és önkéntelen módon lekövetni „eredetijük” minden mozdulatát, még ha az ő társadalmukban ezek a cselekedetek nincsenek is kedvére a szinte marionettbábuként rángatott emberi lényeknek. Például a fenti világban elköltött drága és fényűző vacsora a lenti világban nyers nyúlhúsevést jelent, míg egy fenti kedves férjnek odalent egy erőszakos, torz ösztönember felel meg.

Vagyis a Tűnj el! rasszok közötti konfliktusát a Mi osztálykonfliktusa követi. Jordan Peele ebben a filmjében az Egyesült Államokban is jelenlevő, és egyre növekvő gazdasági egyenlőtlenségekre hívja fel a figyelmet. Megállapítható, hogy a Mi végső soron egy pozitív értelemben vett marxista horrorfilm, mert arra világít rá, hogy az „amerikai álmot” jelképező felső-középosztály jólétének ára van, mégpedig a társadalom alsóbb rétegeiben vagy peremén élők kizsákmányolása és szenvedése. Több tanulmány is született arról, hogy az Egyesült Államokban a szegénység kriminalizálása nem ismeretlen jelenség, és a probléma nemcsak a feketéket, de a fehér amerikai lakosságot is érinti.

Mint korábban említettük, Jordan Peele Romero zombifilmjeit is referenciának tekintette, és ahogy Romero műveiben, úgy Peele horrorjában is végül bizarr módon pozitív színezetet kap az elnyomottak és megnyomorítottak világ elleni támadása. Avagy a hasonmások felbukkanását és „élő láncát” nem céltalan vérengzésnek, hanem forradalomnak láthatja a néző. Amelynek, mint a történelem során minden forradalomnak, vannak negatív következményei. Ahogy azt Frantz Fanon és Herbert Marcuse is megírták alapműveikben, a társadalom perifériájára szorítottak (legyen bár szó feketékről vagy szegényekről) az elnyomás hatására keletkező frusztrációikat erőszakos forradalomba fordítják át. Vagyis a forradalmi erőszak nem feltétlenül negatív és destruktív jelenség, hanem éppen az elnyomás egyenesági következménye. Mint Red megfogalmazza, ők is csak amerikaiak, akár Adelaide-ék, nekik is joguk lenne ahhoz, amit a társadalmi-politikai rendszer megvon tőlük. Lázadásuk ebből a jogos felháborodásból táplálkozik.

Kár, hogy Jordan Peele nem tud mértéket tartani ezen a téren sem, és a film utolsó két jelenetébe még belevisz egy olyan csavart, ami feleslegesen bolygatja meg a Mi értelmezését. Jóllehet, az egész sztori alapja az Én (a felső-középosztálybeli amerikai) és a Másik (az elnyomottak, a másolatok) felcserélhetőségének, illetve felcserélhetetlenségének problémája (hogy az amerikai álom szerint bárki élhetne jómódban, ám a kizsákmányoló „létező kapitalista rendszer” ezt mégsem teszi lehetővé), a végső fordulat mégis összezavar. Sőt, megsemmisíti a film komoly társadalomkritikáját.

Szerencsére a Mi utolsó pár perce felett azért szemet lehet hunyni, mert bicsaklásai ellenére Jordan Peele új horrorfilmje összességében nagyon jól sikerült, és elődjével ellentétben megérdemli a többszöri újranézést is. Mert olyan komoly gondolatoktól feszül, amelyek nemcsak az afro-amerikaiak, de az összes amerikai, európai, ázsiai vagy afrikai szegény és kisemmizett ember számára értékesek lehetnek.

Mi (Us) – színes, magyarul beszélő amerikai horror, 116 perc, 2018. Írta és rendezte: Jordan Peele. Producer: Jordan Peele, Jason Blum, Ian Cooper, Sean McKittrick. Operatőr: Mike Gioulakis. Zene: Michael Abels. Szereplők: Lupita Nyong’o (Adelaide Wilson), Winston Duke (Gabe Wilson), Shahadi Wright Joseph (Zora Wilson), Evan Alex (Jason Wilson), Elisabeth Moss (Kitty), Tim Heidecker (Josh), Cali Sheldon (Becca), Noelle Sheldon (Lindsey). Forgalmazó: UIP-Duna Film. Bemutató: 2019. március 21. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek forrása: Copyright © 2019 Universal Pictures

Fotókredit: Claudette Barius / Industrial Light & Magic

A leadkép és a fejléckép a UIP-Dunafilm weboldaláról származik.