Mindenekelőtt be kell valljak valamit: lekéstem az első felvonást! Ez az igazság. Többedmagamat kibillentette a korai kezdés. Ha valaki úgy érzi, valami olyan dolog történt az előadás ezen szakaszában, amely más színben tüntetné fel a látottakat/hallottakat, az, kérem, nyugodtan jelezze. 

Amikor a tapsnál beengedtek bennünket, bűnös későket, s leültettek a kispadra, el kellet telni egy jó időnek, hogy felfogjuk, hova kerültünk. Nagyon nehéz összefoglalni, hogy milyen látvány is várt minket tulajdonképpen: az óriási ős-bika szimbólumot spanyol zászló veszi körül, vörös fényben pomponlányok rohangálnak a színpadon, és mindezt hatalmas tört tükrök szórják szét a nehezen felejtő operauniverzumba. Mintha Bosch megfestené a mindenkori Spanyolországot.  

Pár szóban a zenéről

Tulajdonképpen a zenekar és az énekesek is rendben voltak. Csupán azért fogalmazok így, mert néha kicsit nehéz volt a zenei anyagra figyelni, ami viszont valami egészen elképesztően csodálatos. Nietzsche nagyon helyesen írja a következőket: "Bizet muzsikája érzésem szerint tökéletes. Könnyeden, kecsesen, stílusosan tárul elénk...Ez a muzsika gonosz, kifinomult, fatalista. " Richard Strauss szerint, ha valaki hangszerelést akar tanulni, annak nem Wagner-operákat, hanem a Carmen partitúráját kell tanulmányoznia, hisz "minden hang és minden szünet a megfelelő helyen van". Thomas Mann majdnem egy egész fejezetet szentel a Carmennek a Varázshegyben. Komoly referenciákkal rendelkezik tehát az opera. 

Előadás

Semmi bajom az operafeldolgozás műfajával. Szerintem nyugodtan lehet mozgatni a darabokat térben és időben, még a zenéhez és a librettóhoz is hozzá lehet nyúlni. Nem kell teljesülnie a Werktreue ideájának, nem kell mindennek a szerző szándékai szerint történnie, ha jó kezekben van az előadás. Amennyiben viszont nincs, úgy meg kell küzdeni a theatrokrácia( Zoltai Dénes után) véres bosszújával.

Nagyjából a 20.századi Spanyolországban járunk, hogy mikor, azt nehéz eldönteni. A katonák uniformisai erre engednek következtetni, de jóval eklektikusabb a helyzet, minthogy ezt csak így el lehetne dönteni. Voltak végül is jó jelmezek. A torreádor, egy-két csempész és a katonák ötletesen voltak öltöztetve. Ez azonban nem mondható el a többi száz résztvevőről. Valami egészen megdöbbentő, hogy egyszerre voltak színen a West Side Story, a Macskák és a Padlás statisztái. Bizonyára van még rengeteg musicaláthallás, de sajnos nem ismerek több musicalt. (Egyébként de, sőt a szövegeiket is tudom, mert az autóban a testvéreim mindig ráénekelték a kazetták "instrumentális" túloldalára szöveget.) Szóval találkozhatunk itt mindenféle karakterrel. Amikor a csempészek táborában jártunk a harmadik felvonás 1. képében, a Star Wars ewokjaira lettem figyelmes, legalábbis őket olvastam ki a sötétben villogó zöld szempárokból. A harmadik felvonás 2. képében, Sevillában a bikaviadal napján, spanyol zászlóba bújtatott pomponlányok ugráltak mindenfelé, egész jól megidézve a Hajrá csajok tinivígjáték csúcsjeleneteit. Carment mondanom sem kell, hogy az egyszerűség kedvéért hetérának öltöztették, csempész társait pedig a Szárnyas fejvadász és a Mad Max renegátjai képviselték.  

Már majdnem összeállt egy kép bennem, hogy a szereplők melyik Disney-univerzum szerint lettek kiválogatva, de aztán a Keresztapa mellé odatáncolt Jack Sparrow egy laposüveggel a kezében, és már össze is dőlt  ez a bizonyosság.

Azért valami jót is hadd mondjak. A Les tringles des sistres tintaientben a tükrök használata az eksztatikus fényhatásokkal jó ötlet volt. Mindig is valami ilyesminek gondoltam ezt a részt. Itt sikerült a darabot úgy aktualizálni, hogy ne essen csorba az eredeti művön. (Leszámítva a magyar nótás tralalázást.) Gondolom persze, hogy a rendezés valamilyen szintű öniróniával rendelkezik, másképpen el sem tudom képzelni, hogyan jöhetett létre az egész este csúcsjelenete a darab aranymetszési pontjánál. A csempészek tábora mindenféle kiegészítők mellett egy napernyőből, egy asztalkából és egy Quechua sátorból állott. Micaëla ezzel a háttérrel maga mögött, térdel és imádkozik. Van abban valami egészen megrázó, amikor valaki az erdő sűrűjében egy Quechua sátor előtt imádkozik. Mindenféle irónia nélkül mondom, ez olyan abszurd volt, hogy el tudtam fogadni.

Igazából nem lenne baj a karakterek színes választéka, ha valamilyen módon reflektálna erre az előadás. Ehelyett magára vannak hagyva, az egyébként jól játszó szereplők/énekesek ezzel a problémával. Az is reflexió persze, hogy ezzel tudatosan nem törődünk, de akkor más irányba kéne haladnia az egész dolognak. Nincs azzal baj szerintem, hogy az Opera nyitni akar a nagyközönség és a fiatalok felé. Pláne nem kell a világ talán legtöbbet játszott operáját sokadjára ugyanúgy játszani. De attól még azt gondolom, hogy a nagyközönség nem bugyuta, és nem azért megy operába, hogy musicalt nézzen. Ezúttal ez valami hasonló volt. Az előadás végén, amikor José ledöfi Carment, olyan kemény rózsaszín füsttengert kapott a közönség , hogy azt az Operettszínház sokat látott nagyérdeműje is megirigyelhette volna.

Képek: Opera sajtóanyag