Ha Espinho felől közelít az ember – ami fél órás vonatút az óceánparton –, mintha egyenesen egy kráter belsejébe érkezne. A homokos síkságot és a Douro-folyó teraszos medrét egy sziklába vájt alagút választja el egymástól. Eloltják a villanyt, és mire újra fény lesz, szorgos díszletmunkások kicserélték a tájat. A vonat a levegőben közelíti meg a várost, pedig nem is a kilenc és háromnegyedik vágányról indult. Odalent a völgykatlan, kijárattal az óceánra. A São Bento pályaudvaron kiszállva elveszítem az egyensúlyom, mert lejtésnek indul a lábam alatt a talaj, és különben sem pazarolhatom a járásomra a nézésem.

Az első benyomás nem pusztán vizuális, illetve a vizualitással együtt hat, mint az otthonszag az előszoba fényében derengő papucsok megpillantásakor. Ahogy beveszem magam a városba, minden lépéssel azt érzem, hogy egy öreg barátomhoz érkeztem látogatóba. A lakás tágas, de minden sarka szűk, és egy szobának legalább tizenhat sarka van, mégis elfér benne egy barokk kristálycsillár. A régiséggel nem avul el a használhatóság, jól ismerem a csempék és a vakolatfoltok mintázatát is – legalább száz éve nem volt itt kifestve, de hát hol talál az ember ma már mestereket? A zárak berozsdásodtak, le kellett őket verni, ki-be jár a sós szél meg a történelem viharai, de egyik sem visz el magával semmit, legfeljebb arrébb. A madarak is a roncsológépezet fogaskerekei, amik ellen hiába a háló, mindenüvé beférkőznek, emellett pedig nélkülözhetetlen látványelemek. Hatalmas, harsány és kíváncsi sirályok. Mire megszoknál egy utcát, keresztezi egy másik, mire megszoknál egy irányt, jön egy kanyar, mire elfáradnál, jön egy lejtő. A kikönyökölt utcasarkok és az elvásott macskakövek egymásba vezetnek, és nézd, az udvar végében, az árkon túl ott van Amerika. Hát nem lakályos?

A felsőbb szintekről belátható a Ribeira, vagyis a Douro-folyó partja, ez az eklektikus kulissza, rétegelt titkokkal és könnyed közhelyeivel. A hídról a szedett-vedett udvarokba is belátni. A középkori kőfalak a tetőkig befutva dús, élénkzöld növényzettel. A kikötő peremén bóvliárusok standjai sorakoznak, látszólag helyspecifikus szuvenírekkel – gondolom, ugyanezeket a hűtőmágneseket árulják Marseille-ben is, csak nem „Portugal” felirattal. A turisták zsebére szabott teraszok mellvédje mögött lakatlan épületek bedeszkázott ablakai, beljebb az óváros, zsúfolt ruhaszárítókkal tagolt sikátorokkal. Kollázsetika (Csete Soma szavával élve). Trombitaszót hallok a templom felé vezető utcácskában, ez a matadorok zenéje, villan belém, gyerekkorom egyik kedvenc könyvére, a Ferdinánd, a bikára gondolva. A festett csempék ablakot nyitnak a historizáló építészet egyenes arcélén, felsebzik a klerikális európaiságot egy kis mór életörömmel. Az emberábrázolást tiltó, és a növénymintákat „meggyökereztető” stílusból épp úgy profitál az Ibériai félsziget, mint mondjuk a magyar épített örökség a török megszállás hagyatékából. A 2008-as gazdasági világválság jó adag balkánt oltott a légkörbe, talán ettől olyan otthonos az ittlét egy káeurópainak. A helyiek a lemaradtottak boldog ráérősségével intézik ügyeiket, figyelik a vízre csapó halászmadarakat, pöfékelve ostábláznak a délutáni parton. Fado. És a villamosok fáradhatatlanul csilingelnek, mert a szűk utcákon mindenki a síneken jár.

Egyik nap férfiak kalapban, nők esernyővel. Fehér hajak, barna kabátok, fekete, élére vasalt szövetnadrágok. Sült gesztenye füstje kavarog a permetező esőben. Másnap nekivetkőzött, izzadó turisták, ballonkabátos helyiek, napszemüvegek lencséin elomló vakító épülettömbök. Portóra nem lehet felkészülni, de mivel készületlenül ér, megadod magad. Önazonos vagy, amikor egyszeriben nevetségessé válsz vastag szövetkabátban. És akkor is, amikor engedsz ennek az invazív vendégfogadásnak, és kifekszel a park novemberi gyermekláncfüvei közé, azonmód megostromolva egy házaló költőtől, aki saját készítésű könyvjelzőit árulja. Belenyugszol a boldogságba. 

A Ponte Luis I. vasszerkezetén két fiú áll, fecskében, kicsit cidriznek, de büszkén viselik, hiszen még csak november közepe van. Egyezkednek a járókelőkkel, a nagyobbik néha visszalép a járdára, szervezkedik. A híd a Szabadsághíd emeletes mása, a Douro a Dunának megfelelő mélységű-szélességű folyó. Arról van szó ugyanis, hogy ezek a fiúk le fognak ugrani, csobbannak egyet közel a sziklás parthoz, majd kiúsznak, magukra kanyarítják a törülközőt, és körbekalapoznak az összeverődött tömegben. Van, akivel előtte fogadtak, ezek általában helyiek, kibicelők, agitátorok, ezeken bevasalják a tételt, mások adnak, amennyit akarnak. Mire eloszlik a tömeg, ők megmelegednek, jöhet az újabb kör. Senki nem vár varázslatot: ez a kis látványosság visszarepíti az embereket abba korba, amikor a szenzáció még az ember attribútuma volt. A tornyok között kifeszített kötélen megingó légtornász, a víz alól késlekedve felbukkanó szabadulóművész olyan hiánycikkek, amiknek a hatását egyetlen szimulátor sem tudja pótolni. A fiúk teste szép, napbarnított és arányos, frissen nyírtak és jóképűek. Mindenki sajnálná, ha valami bajuk esne. Mindenki tudja, hogy úgy dolgoznak meg a zsebpénzükért, hogy közben törvényt sértve szórakoznak, de ezzel senkinek nincs baja. Az élet akkor esik a legjobban, ha kockázatos. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy innen indult útnak Tengerész Henrik, Vasco da Gama, Pedro Álvarez Cabral, Kolumbusz.

A Szezon után című animációm juttatott ide. Meghívták az Espinho-i fesztiválra, avagy őrizője vagyok az én filmemnek. Az igazi kegy azonban nem a zsűri díja, hanem az, ahogyan a valóságot látom válaszolni a valóságból inspirálódott fikciónak. Vagyis abban a kiváltságban részesülök, hogy az egymásra kopírozódás terepévé válok. Este kisétálok a világítótoronyig, oda, ahol a Douro belefolyik az Atlanti-óceánba. A Farol des Felgueiras előtt kordonok vannak, amiket az emberek átlépnek, ha már eljöttek idáig.

„Én nem vagyok fáradt – csak a tenger jött el a küszöbömig.” Hát ilyen, amikor Európa végén esteledik: mint gondolatjel, vízszintes az este. Egy gém fehérsége egy vitorláséval konvergál, a parton dominózó öregek ludakat etetnek, a horgászók halain megcsillan a lemenő nap fénye. Tömény giccs lenne, ha a jelenetnek lenne rendezője. Egy ballonkabátban cigarettázó nő áll a nedves homokon. Háta mögött egy fiú ül a sziklán, kavicsokat gyűjt, néha nyugtalanul pillant fel a szárazföld és az óceán határán álló nőre. A hangsáv: hullámzás, sirályok, habpezsgés, szél. Ennyi a hozzávaló: az elemeire bontott univerzum. Reggel a sós párától és a víz visszfényétől világosabb tónusú horizont. De akkor én már túl leszek a hosteles reggelin, ami alatt egy német nő végig arról győzköd (pedig nem is mutatok különösebb ellenállást), hogy Neuschwansteinba kell menni, mert ott van az igazi boldogság, II. Ludwig hattyú alakú ágya előtt könnyezni egy kicsit, majd rózsát dobni a tóba, amelybe – állítólag merénylet áldozataként – belefulladt. Mert a romantika nem halt meg a 19. században.