A Kiscelli Múzeum kiállítása a szórakozóhely működését mutatja be, és nem csupán egy klubot vagy koncerthelyiséget idéz meg, hanem egy közösségi teret is; olyan csoportok világát, amelyek nem kívánták elfogadni a többségi társadalom normáit.

A tárlat építkezése lineáris, de az elrendezése elég eklektikusnak hat. Többször végigjártam, mégsem tudtam, hol kezdődik, és hol végződik. Ezt nem rónám fel a szervezőknek, a hely adottságai, a pinceszerkezet így teszik lehetővé. A pincébe vezető lépcsőn megcsapott a dohszag, ami leérve fojtogató fülledtségbe ment át. Ilyen lehetett a Lyuk fénykorában: csak ott a falak kipárolgása helyett az emberek verejtéke adta meg a levegő „tömörségét”. A lépcsőn leérve rögtön két vécécsészével találtam szembe magam. Mit keresnek egy múzeumban? Ezek bizony eredeti, telefirkált „Lyuk”-vécék. A csempéket is elhozták, ezek szabályos üzenőfalként működtek a Facebook és mobiltelefon előtti kor gyermekei számára. Tetszett, hogy én, mint látogató is aláfirkanthattam, így biztosítva a tradíció folytatásának illúzióját. Mert illúzió ez az egész. A mosdók felett a nagy kivetítőn Nagy Feró, Barcs Miklós, Leskovics Gábor, Bari Janó, Víg László, Király Ilias és még sokan mások beszélnek vég nélkül. Az egykori klub emblematikus alakjai megjelennek az egyik termet a másikkal átkötő folyosón elhelyezett retró tévékben is. Itt nem lehet érteni, mit mondanak, halk duruzsolásuk a valamikori klubnyüzsgés összeolvadó zajának halvány visszfénye. Persze fülessel bármelyiküket végig lehet hallgatni, de nem hinném, hogy erre sokaknak lenne kedve, kapacitása. Ahogy Dettre Gábor, A holnap érdeklődés hiányában elmarad című filmjét sem lett volna szükséges végtelen vetítésre állítani, szerintem elég lett volna részleteket bevágni. A kiállítás nem mozi, hogy órákig üljünk ott. Néhány percig néztem, különös tekintettel a végén kiírt stáblistára, mire a tárlatvezető csendben megjegyezte, hogy bizony ebből a névsorból sokan már nincsenek az élők sorában.

Fekete Lyuk. A pokol tornáca - Enteriőr. ©Millok Tamás

A kiállítást a halál szaga és csendje jellemzi. A szagról már beszéltem. A csend még nyomasztóbb. Ez a hely a zenéről szólt, a kiállításon pedig síri csend, a másik teremből kiszűrődő halk duruzsolással. Megértem, hogy nem lehet 0-24 óráig egy zenekar a múzeumban. Az is tetszetős és logikus magyarázat lehet, hogy miért lenne hangos zene, ha úgyis minden televízióhoz csatlakozik egy fülhallgató. De nem, ez nem ugyanaz. A Lyukból hiányzik a zene. És ezt az egyet nem tudom a kiállításnak megbocsátani, ha meg akarjuk idézni a hely szellemét. (Én a szervezők helyében még részeg ordítozást, pohárcsörgést is tettem volna aláfestésként.) Ha ugyanis egy olyan kiállítást akartak volna a szervezők, amely csak „bemutatja” a helyet, nem lenne itt az a sok fura figura, a magángyűjteményekből származó relikviák, amik élővé, tapinthatóvá teszik az egykori gruftik jelenlétét. Még akkor is, ha a ruhákban kemény, kikapós punk lányok helyett hideg, merev próbababák vannak. Ha már a ruháknál tartunk egyébként, megemlítendő, hogy Király Tamás divattervező itt mutatta be azt a kollekcióját, amellyel néhány hónappal korábban Nyugat-Berlinben nemzetközi hírnevet szerzett. A tervezésben pedig nem elhanyagolható szerepe volt El Kazovszkijnak sem. Balogh Krisztina „Pilla” által hozott extravagáns ruhák is láthatók a tárlaton.

Fekete Lyuk. A pokol tornáca - Enteriőr. ©Millok Tamás

A kiállítás egész területén kihelyezett tévékben feltűnően sok civil szerepel. Az itt dolgozók sem tűnnek holmi átlagembereknek, őket is beszippantotta és a képére formálta a Fekete Lyuk. Ápolónők és takarítók olvadtak bele a klub keringésébe. Több anekdota is kering a dolgozó személyzettel kapcsolatban.

Külön sarkot kapott a hely üzemeltetője, Nagy Gyula is, aki a kiállított eredményt már nem láthatta. Nélküle az egykori munkásfürdőből sose lett volna az, ami.

Urbán Tamás fotói önálló termet kaptak. A klubban készített életképei sok helyütt megjelentek, így halhatatlanná téve az alternatív élet arcait, a koncertek feledhetetlen pillanatait.

Önálló szekciót kapott továbbá a Vágtázó Halottkémek (VHK), a Lyuk házi zenekara. Erős benyomást tettek rám a festéssel díszített állati koponyák, amik egykor színpadi kellékekként is funkcionáltak. Jellemző, hogy a művészek úgy tették sajátjukká környezetüket, hogy mindent telirajzoltak. Olyan kiváló képzőművészek is alkottak itt, mint Dóka Attila „Jim” és Szilágyi Zoé punk festők. Zoé el is készítette a Lyuk graffitijének másolatát. Nem száz százalékos copyról van szó, Zoé kreatívan a képbe pingálta a hajdani klub csöveit is.

Fekete Lyuk. A pokol tornáca - Enteriőr. ©Millok Tamás

Arra gondolok, vajon a Fekete Lyuk lázadó szellemű közönsége mit szólna a konzervatív "kastélyhoz", szívesen betérnének-e. Nem valószínű. De ez a kérdés nem is releváns. Múltidézés és értékmentés zajlik. A nyüzsgő bulihelyből múzeumi alapanyag lett, az izzadtra táncolt pólókból poros kiállítási tárgy. Mindez azt bizonyítja, a Lyukat „legalizálták”, komolyan veszik. Ám ezzel fel is került egy olyan polcra, amit nem lehet elérni. Csontváz lett az élő, lüktető szervezetből. A régiek számára a kiállítás felérhet egy temetéssel. Az újak pedig sajnálhatják, hogy nem lehettek ott. Vagy nem is sajnálják. Csak megnézik, mint a Kiscelli Múzeum másik termében a gépet, amivel ’48-ban a 12 pontot nyomtatták. Azzal, hogy dokumentálva lett és ki lett állítva a Lyuk, a múlt részévé vált.

Nem hiányoltam a kísérőszövegeket, ezekkel csínján bántak, ám gyanítom, nem lustaságból, hanem mert a tárgyak magukért beszélnek. Akihez pedig nem szólnak, az bontson ki egy sört és tegyen fel egy recsegő VHK-kazettát.

A Fekete Lyuk. A pokol tornáca - Underground Budapest '88-'94 című kiállítás 2019. június 23-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban (1037 Budapest, Kiscelli utca 108.)

Képek: A Kiscelli Múzeum hozzájárulásával