Kép és zene

Mozart közvetlen stilisztikai és formai inspirációt jelentett Rothko számára. Mozart áttetszősége olyan szinkretikus rendszert tett számára lehetővé, amelyben a vizuális formák és a zenei vonalak nagyon természetes módon élnek meg egymás mellett. Rothko keret nélküli festményei, egyszerű, vászonra vagy papírra vitt pigmentjeinek nincs sem lineáris perspektívája, sem címe, tehát nincs elmesélhető története sem; azaz az anyagok maguk a történetek.[2] A zenéhez hasonlóan ő is vágyik arra, hogy kifejezze a nehezen kifejezhetőt.[3] Hasonló ez a vágyódás ahhoz, amit Mallarménál tapasztalunk. Ahogyan a tiszta költészet, Rothko is a zenében kereste a választ a megválaszolatlan kérdésekre[4](Igencsak hasonlít ebben Vajda Lajoshoz és Kornis Dezsőhöz, akiknek Bartók zenéje jelentett kiindulópontot.) Amikor Elaine de Kooning a következőket írja: "Rothko műveinek feszültsége a baljós, átható fényükben rejlik – olyan akár a hurrikán előtti égbolt –, és ahogy [a kép] észrevétlenül eltolódik egyik tiszta színből a másikba, az által egyfajta atmoszférai nyomás válik érzékelhetővé."[5]  Olyan ez az írás mintha E.T.A. Hoffman híres/hírhedt Beethoven recenziója lenne; de Koonig ugyanezen sorokat egy hangeffektről is írhatta volna. Ebből is érződik milyen közel állnak Rothko képei a zeneiséghez. Kritikusai és kommentátorai elfogadják ezt, s a zeneiséget teszik meg kései multiform képei kiindulópontjának. Rothko művei tehát zeneiek, de mit tud ezzel kezdeni a zene? Erre később visszatérünk, mindenesetre nem puszta spekuláció Rothko műveit zenei górcső alá venni, főképpen egy különleges közös jelenség miatt.

Elhasználtság

A képek elhasználása, kiragadásuk természetes környezetükből konszonáns azzal, ami a zeneművekkel is történik. Az utcán, a buszon, a liftben képek és zenék árasztanak el bennünket; „műalkotások” vesznek körül mindenhol. A zene esetében ez egy különösen érdekes helyzet. Mivel önálló jelentéssel gyakran nem rendelkezik (a szöveget leszámítva), a külső hatásoktól ereje gyengül, sérül itt és most jellege, s nem tudja ellátni eredeti funkcióját többé (bármi is legyen az pontosan); egészen egyszerűen megszokjuk. Ian Cross, a cambridge-i egyetem professzora csak lebegő intencionalitásként[6] aposztrofálja a zenét.[7] A zene magába szívja környezetéből annak tartalmát, így későbbi meghallgatásakor erős asszociációkat ébreszt a korábbi kontextusok iránt is, ám ezzel egy időben tartalmat sugároz a környezete felé, mely az adott kontextus jelentését gazdagítja számunkra. Manfred Bierwisch német nyelvészprofesszor szerint[8], a zene gesztusjellegű forma, szerkezete és értelmezése fedésbe hozható, azaz a hallott zene emocionális tapasztalattá válhat, és lefordítható különböző gesztusnyelvekre is. Mindkét teória rámutat arra a megállapításra, hogy a zene a hasonlóságok ellenére mennyire másképp lép reakcióra hallgatójával, mint a beszélt nyelv, és mennyire sérülékeny lehet adott esetben. Ez részben a képekre is igaz. Ezért van az, hogy amikor Picasso vagy Van Gogh képei megjelennek egy reklámban, Debussy vagy Vivaldi zenéje feltűnik egy zsánerfilmben, akkor eredeti tartalmuktól függetlenül szolgálják aktuális urukat, és alkalmazott művészetként teljesítik be céljaikat immár tízezredjére, hordozva a rájuk rakódott jelentéstörténetiséget. Így osztozkodik a Holt költők társasága, a Die Hard, és az Apáca show 2 is az Örömódán, de itt található egy alaposabb fölsorolás.[9] A zene ricsajjá való alakulásáról és az ezzel való hatalmi visszaélésről alaposabban Attalinál, a képek esetében pedig Beltingnél olvashatunk.[10] Ez nem jelenti azt, hogy a mű strukturálisan rongálódna – formailag ugyanúgy remekmű . Ez is magyarázza, hogy bármennyit használjuk Rothko képeit, még mindig tömegek fakadnak sírva művei láttán. Ahogy Rothko mondja ez azért van, mert ő alapérzelmekkel operál festés közben, s aki ezekre ráérez, ugyanazt az élményt éli át, amit ő alkotás közben. Ennek ellenére a művek elhasználódhatnak, s akár taszíthatnak is minket. Ennek a jelenségnek azon fajtájával találkozunk a Lét elviselhetetlen könnyűségében, amikor az állandósult zene zajjá alakul:

“A zene álarcába bújtatott lárma Sabinát már diákkora óta üldözi. A festőakadémia növendékeként úgynevezett ifjúsági építőtáborban kellett eltöltenie az egész szünidőt. Közös hálótermekben laktak, s egy kohó építkezésén dolgoztak. A hangszórókból hajnali öttől este kilencig harsogott a zene.  Sírni lett volna kedve, de a zene vidám volt, és sehol sem bújhatott el előle, sem a vécén, sem az ágyán a takaró alatt, a hangszórók mindenütt ott voltak. Olyan volt ez a zene, mint egy falka vadászkutya, amelyet ráuszítottak. Akkoriban azt gondolta, hogy az efféle barbár zenélés csak a kommunista világban uralkodott el. Külföldön megállapította, hogy a zene ricsajjá való átváltozása planetáris folyamat, mellyel az emberiség a totális förtelem történelmi fázisába lép.”


Lemezborítók

Tehát mértéktelenül kihasználjuk a képeket és a zenét. Miért éppen Mark Rothko művei úszták volna meg az elmúlásnak ezt a lassú, álszent fajtáját, pláne, hogy ilyen sokat merítenek a zenéből. És itt jön az érdekesség: az összes képzőművész közül Rothko képeit alkalmazzák leggyakrabban lemezborítóként. Ezek a zenészek sokszor minden összefüggés nélkül veszik igénybe képeit, ám kivételt képeznek Morton Feldman felvételei. [11] Feldman visszaforgatta az esztétikai transzformációs kereket, és zenéjében a festészet ábrázoló jellegére vágyott. Rothko mellett Franz Kline, Willem de Kooning, Jackson Pollock és Philip Guston jelentett számára fő inspirációt. A Rothko Chapel tiszteletére komponált művétől kezdve a Crippled Symetry című albumáig számos alkalommal használta (vagy használtatták vele) Rothko műveit lemezborítóként. Erre nem csak közös szellemiségük adott nyomos okot, hanem talán a Feldman által alkalmazott grafikus notáció is, amelyben előszeretettel használt geometrikus ábrázolásokat. Úgy gondolom, kettejük nagyságán felbuzdulva aztán elindult egy őrület, amely elkezdte kiaknázni ezt a gyümölcsöző kapcsolatot. Innentől kezdve megjelent boldog-boldogtalan lemeze Rothko képeivel a borítón. Azzal semmi baj nincsen, hogy létező műalkotásokat használunk borítónak, de ez a sokadjára elsütött húzás árt az egyébként eredeti és értékes műveknek. De nem csoda ez a rajongás Rothko "lemezborítói" felé.

Meg kell jegyeznünk, hogy Rothko képei meglehetősen alkalmasak lemezborítónak. Az alábbi kép példának okáért kiállt azért, hogy feliratokat tűzünk rá, azt mondanom sem kell, hogy plakátnak mennyire kiváló.



A horizontális vonalak tökéletesek arra a célra, hogy elválasszuk zenekarunk nevét albumunk címétől. Zenei műfajtól függetlenül nagyszerű választás Rothko! Minden színben találunk képeket, s ráadásul mivel sok monokróm munkája van, ha valamelyik szín nem nyerné el tetszésünk, azt könnyedén kicserélhetjük Paintben. Bárcsak a zenében is ilyen egyszerű volna kicserélni a számunkra nem tetsző szólamokat. 

A mellékelt hölgy éppen következő lemezének borítóját tervezi:

A Mark Rothko kiállítás 2019. június 30-ig megtekinthető Bécsben, a Kunsthistorisches Múzeumban. 
Alább pedig egynéhány Rothko vagy általa inspirált lemezborító látható.

képek: Wikiart, Discocgs, Boncsér Sára Luca

[1] https://www.interlude.hk/front/intersections-art-music-rothko-pollock/

[2] https://www.interlude.hk/front/intersections-art-music-rothko-pollock/

[3] https://www.interlude.hk/front/intersections-art-music-rothko-pollock/

[4] Mark Rothko, 2006 Artist’s reality: Philosophy of Art, Yale University Press

[5] https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2002/feb/01/shopping.artsfeatures1

[6] A fogalommal Husserl a tudat működésének elvét nevezi meg, vagyis azt, hogy a tudat mindig valamiről való tudat. “Szerinte a tudat nem képzelhető el valamilyen tárgy nélkül, a tudat és a tárgy egy intencionális „csóvában” mindig össze van kötve egymással. Pszichológiai értelemben viselkedésünk szándékolt jellegére utal”. (MIPSZI)

[7] Ian Cross. Music and Biocultural Evolution in ed. Trevor Herbert, Martin Clayton & Richard Middleton, The Cultural Study of Music : A Critical Introduction Routledge: London, 2003: 21.old.

[8] Bierwischt idézi W.T. Fitch. A zene evolúciója összehasonlító szemszögből in: A művészet eredete. Typotex kiadó,2014. 233.old.

[9] https://www.thecrimson.com/column/arts/article/2013/9/23/most-used-abused-classical-music-pieces/

[10] Hans Belting, 2009 A hiteles kép, Budapest; Jacques Attali, 2009, Noise -The Political Economy of Music Minneapolis/London 

[11] https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2002/feb/01/shopping.artsfeatures1