– Vegán lettem, mert az előző regényemben annyi vér folyt – mondja a velem szemben ülő nő az étlapot fürkészve. A brit krimiírók szövetségének (Crime Writers’ Association) helyi találkozóján ülök egy pinceétteremben. A birminghami szakasz* találkozik itt kéthavonta.

Hogy a veganizmus a krimiírás egyik lehetséges mellékhatása lenne, új nekem. Mindenesetre azóta megvettem Roz Watkins regényét, hátha még elszántabbá tesz önként vállalt táplálkozási döntésemben.

Januárban vettek fel a szövetségbe, és a Facebookon beléphettem a brit krimiírók titkos csoportjába, sőt, kis halálfejet is kaptam a nevem mellé, ami sajnos nem látszik – annyira titkos.

Az asztal körül hét nő ül és egy férfi, ami megfelel annak a nemzetközi tendenciának, hogy a krimiírók és -olvasók többsége nő. Ugyan az arányok a statisztikák szerint nem ennyire szélsőségesek. A kis csoport hamar két részre szakad, egy negyven és ötven körüli, valamint egy hatvan fölötti szekcióra. Én az előbbiben ülök izgatottan, hogy végre a szakma titkairól lesz szó.

Rendelés után a beszélgetés az idén megjelenő könyvekről folyik, különös tekintettel a borítókra. Nekem is vesszőparipám a téma, de teljesen meglep, mennyire más piaci érdekek érvényesülnek itt a kép kiválasztásakor. A döntést a kiadó a szerző ügynökségével együtt hozza meg annak fényében, hogy az hogyan építi az író márkanevét és mennyire illik a profiljába. Ami különösen meglep, hogy a nagy könyvterjesztőknek, mint a Waterstones, beleszólása van abba, milyen borítójú könyvet rak majd ki a polcára. Azon végképp elképedek, hogy a giga szupermarketek – mint például a Tesco –, vétójoggal élhetnek a borítót illetően, akkor is, ha a végén úgy döntenek, nem terjesztik a könyvet. Így járt Roz is első regényével, hiába jelölték az első kriminek járó tekintélyes Debut Dagger díjra.

Noelle Holten és Jane Isaac, az asztal mellett ülő másik két író arra panaszkodik, hogy a nők által írt krimik borítója éppoly egysíkú, mint a férfiaké. Az előbbin „egy karcsú, piros kabátos nőalak” áll, az utóbbin „egy férfisziluett tűnik el az alagútban”. Ezek a képi elemek nem ismeretlenek a magyar olvasó előtt sem. A piaci szabályok annyira megkötik a kiadók kezét, hogy gyakorlatilag mindegy, szerepel-e hasonló figura a könyvben.

– Red coat woman sells books, azaz a piros kabátos nő adja el a könyvet – jelenti ki Noelle.

A kanadai író bloggerként kezdte. Pályája igazán izgalmas: pártfogó felügyelőként dolgozott majd két évtizeden át börtönből szabadult elkövetőkkel, és mellette esténként kritikákat írt kizárólag krimikről. Blogjára felfigyelt egy kiadó, és két éve főállásban alkalmazza. Idén pedig második krimije is megjelenik, melynek főhőse – természetesen – egy pártfogó felügyelő.

Jane volt minden, köztisztviselőtől kezdve fazekasig, amíg egy ajándékba kapott füzetnek köszönhetően el nem kezdett írni. Már nyolcadik köteténél jár, de csak két éve főállású író. Roz pedig szabadalmi ügyvivőből nyergelt át a krimiírásra. Nem lep meg, hogy egyikük sem rendelkezik irodalmi hátérrel. Jodie Archer és Matthew L. Jockers is arra jut a bestseller titkait kutató könyvében (The Bestseller Code), hogy kevés kivételtől eltekintve a sikeres könyv titka nem a bölcsészettudományi végzettség. Agatha Christie-től kezdve P. D. Jamesen át Kristina Ohlssonig a krimiírók többsége nem az úgynevezett szépirodalmi körökből kerül ki.

Többek között ez is hozzájárul ahhoz, hogy a műfaj a magyar könyvpiacon többnyire a lenézett ponyva kategóriájában fut. Amikor a bűnügyi regény megítéléséről kérdezem asztaltársaimat, kiderül, hogy a nagy krimiírói hagyománnyal rendelkező brit kultúrában is sokan emlegetik „csatornaműfajként”.

Az ebéd vége felé a beszélgetés elterelődik szakmai témákról, és a házi kedvencek kerülnek előtérbe. Az idősebb szekció hamarabb elszivárog – hátrahagyva nekünk a közös számlán néhány kifizetetlen gin-tonikot –, mi pedig megbeszéljük, hogy feltétlen összefutunk a CWA éves konferenciáján áprilisban, vagy a bristoli CrimeFesten, de legkésőbb júliusban az ország lehíresebb krimiírói fesztiválján Harrogate-ben.Újabb kérdésekkel tele, de elégedetten utazom haza angliai otthonomba, Shrewsbury-be, melyet szinten egy női krimiíró, Edith Pargeter tett híressé a lankadatlan szerzetes-nyomozó Cadfael atya alakjával.

*A CWA regionális egységei viccesen a chapter nevet használják, élve a szó sokszínű jelentésével: fejezet, egység, szakasz, banda, káptalan, etc.