Testrészleteket, meztelen testeket, szőrzetet vagy épp olyan, tárgyakról készült fotográfiákat lehet látni, amelyek elsőre nem mutatnak szerves párhuzamot a többi kiállítási darabbal. A zavart az okozza, hogy az emberi testet nem a vonzódás tárgyaként vagy a vágy kiindulópontjaként[1] mutatja be, hanem „antiintim” állapotában, identitás nélkül, kiismerhetetlenül.

Valóban illik Vékony Dorottya művészetére az interdiszciplináris jelző, hiszen a többfajta médium használatán túl számos kritikai szemszögből vizsgálja, analizálja a testet. A lezárult alkotói folyamat jelen időbe helyeződik át, amint a látogató betér a kiállító terembe. Itt nem csupán arra a passzív folyamatra kell gondolni, hogy a műalkotás a befogadói értelmezés révén újra aktualizálódik és párbeszédet kezdeményez akár más, korábban megfigyelt alkotásokkal, élményekkel, tapasztalatokkal. Az Átlagos eltérés kiállításnak passzív és aktív részese is egyben a látogató, mivel egyes alkotások kimozdítják a megfigyelő szempár szerepéből, hogy saját fizikai kiterjedését is érzékelje, a testet, amellyel körbejárja a teret. Mindezt legélesebben egy videó-installáció idézi elő, amelyen több ember áll egymás mellett, szorosan egy fal előtt. Állnak és szemüket a kamera objektumába szegezik, vagyis pont ránk, befogadókra. Távolságtartóan, hűvösen méregetnek, vizslatnak, megfigyelnek, vagyis fizikai testünk határait akarják megéreztetni velünk, azt, hogy nem csupán egy figyelő szempár vagyunk, sőt, lehetünk. Így tör ránk a kirekesztettség érzése, vagyis az, hogy nem tartozunk közéjük, nem tartozunk „oda”.

Ugyanez a videó az „emberfalról” azonban többszörösen is ki van vetítve, tehát egymással szemben elcsúsztatva is látható a kiállításban. Az egyik szélesvásznú vetítés az egyik világos hátterű sarokban kapott helyett, míg a többit fekete fal veszi körbe két oldalról, külön térben, kizárva minden más ingert, egy külön szobát vagy inkább rekeszt biztosítva így a paranoid, foucault-i megfigyeltetésnek. Ám egy emberfalnál mégis lehetőség van kizökkenni a kirekesztett és megfigyelt személy szerepéből. A videó egyik szereplője feltűnően sokat „fészkelődik”: egyik lábáról a másikra helyezi súlyát, kezeit hol összeteszi, hol leengedi, miközben fölényes mosolya nem passzol a többiek közömbös, unott vagy éles arckifejezéseihez. Ekkor törhet ránk a felismerés, hogy amíg álljuk a sarat a tekintetükkel szemben – a rossz érzés ellenére is –, valójában szintén zavarba ejtő, hogy mi is figyeljük őket. Még ha közvetetten is, a kamera objektumán keresztül, elcsúsztatva egy másik időben és térben.

A tapasztalatszerzéshez általában megfigyeljük a minket körülvevő környezetet, embereket és azt a kapcsolati hálót, amely közöttük és köztünk fűződik, illetve alakul folyamatosan. A tapasztalatok kategorizálása során legtöbbször egy normarendszerhez igazodunk, amely alapján aztán másokhoz képest határozzuk meg saját magunkat és pozícionáljuk helyzetünket. Ezt a folyamatot összegzi és teszi szinte a kiállítás ars poeticájává a három bemutatott portré. A képek kényelmetlen nyugalmat árasztanak. Ezek ugyanis az egyetlen olyan művek, amelyeken arcokról készült portré, azaz valamiféle identitás-kezdemény látható. De kezdemény csupán, nem több. Vékony Dorottya az egyik arcot egy kéregdarabbal – a természettel? – takarta le, amely mintha egy sisak rostélya lenne.[2]  Ki ő? Talán lát is minket belőle? Hiszen mi nem tudjuk szemrevételezni. A második arcot két kéz szorítja keretbe, míg a harmadik portrén az arc bár teljesen látható, egy speciális – talán plasztikai eszközt idéző – geometriai hálóval van kiegészítve.

Mennyire térünk el tehát az átlagostól, a normától? Mi alapján esünk egyáltalán mások (negatív) értékítélete alá? A kiállítás az arc nélküli, iPodról lejátszott vallomások révén katalizálja a lehetséges válaszok megfogalmazását. A különböző életkorú és helyzetű nők problémáinak végighallgatása megrendítő; az öregedésről, az evési zavarokról vallanak, arról, hogy szex közben ők csak másodlagos tényezők, eszközök, vagy éppen arról, hogy az adott beszélő mennyire utálta testét, amelyet betegesen soványnak ítéltek, és amely még ráadásul szőrös is. Ami ugye tabu egy nőnél. De ezek a vallomások csak részlegesek, nem tárják fel teljesen elbeszélőjüket, hiszen a művész itt-ott finoman megvágta a hanganyagot. Ez a stratégia inkább azt akarja elősegíteni, hogy elfogadóbban forduljunk testünk felé, hogy megengedjük magunknak egy kis időre azt, hogy felszakadjon bennünk az a sok sérelem, amelyek a legszorosabb kapcsolatok (család, barátok, szerelmek) ítélkezéseiből is fakadhatnak, és amelyek testünkre, egész lényünkre egy láthatatlan bélyeget helyeznek. Mintha ezek a problémák, a társadalom szülte elvárások és a testi defektek a mi döntéseink lennének.

Épp a vallomások mellett látható egy emberi szőrökből készült szőttes is, a „Szerelemgyep”. Más írásokból vagy éppen a kurátori vezetésből derül ki, hogy ezek férfiak mellkasáról származó szőrök, hogy a testiség és a vonzódás problémái a férfiak szemszögét is bevonják. A kiállítás megtekintésekor ez nem egyértelmű, így egyszerre tűnhet férfi és női szőrök sűrűjének, amelyek bármely testrészről származhatnak. A szőr az csak szőr. Ebben az esetben pedig sokkal erősebb párbeszédet folytat ez a „szőr-szőttes” a különböző férfi-női testrészeket torzan mutató tömbökkel. A két test szeretkezés közben összefonódik, de az intimitás hiánya uralkodik rajtuk, hiszen a fejek itt is le vannak vágva. Egyfajta baconi torzságot idéz meg, ahogy egy férfi kar mellett egy női comb tűnik fel teljesen kicsavarva, vagy ahogyan a férfi kar a női felsőtestet úgy szorítja magához, hogy annak másik oldalán rögtön ott a férfi lábszára. Abszolút ambivalencia tárul a szemünk elé: meztelenség identitás nélkül, szeretkezés intimitás nélkül. Mégis egyfajta csendéletbe fordulnak át ezek a testtömbök.   

Vékony Dorottya mintha egy hatalmas, képzeletbeli tükröt állított volna fel a kiállításban, amely egyik művénél jobban, másiknál kevésbé érzékelhető. Ezzel a tükör-érzéssel mintha arra akarná ráirányítani a figyelmünket, hogy nem tudunk beleolvadni az átlagos embertömegbe és pusztán megfigyelő szempár maradni, mert ez az állapot nem létezik önmagában. Ahogy megfigyelik testünket mások, azzal együtt visszairányul önmagunkra a figyelem. Értékítéletet nem kizárólag mások mondanak fölöttünk, hanem mi magunk is továbbadjuk azt. Gyűlölet kel bennünk testünk iránt, és keressük, ki tér el jobban a normarendszertől, mint mi magunk. Egy különös hullámzás tapasztalatát idézi elő a kiállítás, hiszen hol aktív-passzív szerepet nyújt nekünk, hol eltávolít testünktől, hol éppen testünk fizikai határait ismerteti fel megütközően. Az Átlagos eltérés című kiállításnál pulzál a tér, az idő és mi magunk is.

[1] Magócsi Anikó interjúja Vékony Dorottyával: „A magunk módján mind különlegesek vagyunk”

[2] Vö. Jacques Derrida: Marx parancsolatai. In. Marx kísértetei. Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé, Jelenkor, Pécs, 1995.

A kiállítást március 17-ig, előzetesen egyeztetett időpontban vagy előzetesen meghirdetett tárlatvezetésen lehet megtekinteni az art quarter budapest Project Space-ben (1222 Budapest, Nagytétényi út 48-50.)

A képek Weber Áron, a művész és az aqb Project Space tulajdonát képezik.