Részemről, fotós szempontból sosem volt meghatározó hely, persze az ember eleve nem kattogtat olyan helyen, ahova pihenni vagy beszélgetni jár, és magam sem szeretem, ha a betérő turisták engem fotóznak, ahogy ülök a vörös műbőr pamlag harmadik asztalánál. Márpedig ha beülök, akkor legalább két óráig fel sem kelek. Ettől persze sokszor lelkiismeretfurdalásom van, mert amíg itt vagyok, addig sem az utca véletlenjeit vadászom. Pont ezért áldás egy olyan ritka helyzet, amikor a nagy táblaüvegen kibambulva tulajdonképpen egy kész fotót látok házhoz jönni. Félek kiszámolni, eddig hány órát töltöttem azzal, ahogy sötétedéskor azt néztem, ahogy a lámpaburák versenyt futnak a szemközti ház ablakáig és vissza – ijesztő számot kapnék, addig jó, míg nem tudom.

Előre megkönnyebbülve ugrok fel a pamlagról, mert habár tisztában vagyok azzal, hogy csak egy kattintásnyi időt kapok, abban is biztos vagyok, hogy meglesz a kép. Ülve még azt hittem, hógolyót gyúr a fiú. Minden normális gyerek ezt tenné, az ő korában magam is az autókról szerettem legjobban havat gyűjteni, és kedvenc célpontjaim azok voltak, akik csak úgy bámultak maguk elé az utcán. De ő normálisabb. Zúzás helyett alkot. A tenyérnyomokat már csak a kijelzőmre lenézve veszem észre, bámulok magam elé, hogy akkor ez a kép most több lett egy átlagos hógolyózósnál. Belenagyítok, látom a békét a srác szemében és valamiért azt gondolom, még van remény. Na, ekkor puffan egy hatalmasat a maréknyi hó a táblaüvegen, még be is mozog, azt hiszem, rám is szakad, a dominós bácsik kezében is megáll a kő, őt már csak futtában látom, hátizsákján nagy focilabda. Komoly ultra lehet belőle, ha Magyarországon lesz foci még 10 év múlva is.