A Családtörténetek a kortárs magyar dráma színe-javát hozza össze. Egy ilyen tematikus antológia jó apropó arra, hogy a magyar drámaírók közös csapásvonalat találjanak. „Így rajban úszhatunk” – mondta el Tasnádi István. Meglátása szerint ugyanis Magyarországon sajnos nincs elég modern drámaíró ahhoz, hogy irányzatokról beszélhessünk. A Családtörténetek viszont párbeszédet indíthat munkáik között. „Olyan ez, mint egy galéria” – tette hozzá Tóth Krisztina. Az együtt megjelent művek egymás kontextusába kerülve reagálni kezdenek egymásra.

Bár a családtörténet mindig az egyénire fókuszál, szinte megkerülhetetlenül társadalomtörténeti korkép bontakozik ki belőlük. Pass Andrea Bebújós című drámájában ez különösen hangsúlyos. „A darabban lévő ovi olyan, mint egy Minimagyarország” – mondta el a szerző. A gyerekkaraktereket és a felnőtteket ugyanazok a színészek alakítják, a szereplők, vélemények, hatások álomszerűen egymásba folynak, és egy ovis kisfiú idejekorán felfedezett és megélt szexualitása nem egyéni trauma, hanem egy teljes társadalom lenyomatává lesz. A család mint társadalmi egység jelenik meg: befolyásától nincs menekvés.

„A család az origó” – hangsúlyozta Tóth Krisztina. „Ez határoz meg minket. Ellene cselekedni is a családtól való függés.” Őt a család mint  „a konszenzusos elfojtások tere” foglalkoztatja a leginkább. Prózaíróként is rendre visszatér ehhez a témájához: az Akváriumból ismert nárcisztikus mártír, Klári néni alakja a Pokémon Góban is megjelenik Nama néniként, és még elrettentőbb, mint valaha. „Mindkettő az a fajta öregasszony, aki kiteszi a lelkét, de egy félmondattal pusztít.” Ez a fajta nagyi-figura sokszor fájdalmasan ismerős az olvasóknak és nézőknek.

Hajdu Szabolcs Kálmán-nap című darabjában is ismerős karakterek bukkannak fel új, kényelmetlenül személyes megvilágításban. A kihűlt házasságok foglyai, egy ártalmatlannak tűnő kétarcú szomszéd, locsogó és hallgatag asszonyok, megcsalt és csaló férjek történetében viszont nem is a néző esetleges magára ismerése jelent igazi fenyegetést, hanem az a bűnrészesség, ami a szemtanú-szereppel jár. A Kálmán-nap egyszerre nyomasztó és szívfacsaró, de azzal a humorral, ami Tasnádi szerint is elengedhetetlen. „Meg kell találnunk azt a formát, hogy az előadás ne legyen a harmadik percben elviselhetetlen.”

Háy János hozzátette, hogy „igazi, emberi érzelmek kellenek. Közelebb kell jutnunk ezekhez az érzésekhez az ábrázolt társadalmi helyzeten keresztül.” Háy nem akart családdrámát írni: egy emberi sorsról akar beszélni, mely véletlen lett egy háromgenerációs történet. A Vasárnapi ebéd egy elvált anya figuráját mutatja be, aki az előző házasságból született gyerekét próbálja kiiktatni az életéből. A történetén gondolkozva Háy ráébredt, hogy a nagyszülők sztorijáig kell visszamennie.

Tóth Krisztina is hasonlóan talált rá a témájára. „Egy hétköznapból kimetszett szituációt kapargatok, de egyszer csak kilyukad a papír, és látjuk, hogy tátongó üresség van ott.”

Tasnádi István Kartonpapa című drámája ennek az ürességnek a mélyére tekint. Amikor Juci zsarnoki férje meghal, kartonból vágja ki az alakját. Bár a zsarnok eltűnik, nincs szabadulás tőle. A család egy darabig tekintettel van a gyászoló özvegy idegállapotára, és tolerálják Kartonpapát, de a helyzet tarthatatlan. Egymásnak feszül a liberális, teszetosza értelmiségi és a konzervatív fele a családnak, akik úgy belemerevedtek a hierarchiába, hogy bármi áron életben akarják tartani az elhunyt családfőt. Az abszurd családdráma megrázó politikai parolává növi ki magát egy kettéhasadt országban.

Fotók a bemutatóról: Vörös Szilárd, míg a fejlécfotó a szerző munkája

Családtörténetek – Mai magyar színdarabok
Selinunte Kiadó, 2019.
Könyvbemutató: 2019. február 26. Írók Boltja