A felgördülő függöny mögött Bartha József díszlete és a székeken ülő tíz színész fogad minket a Radnóti Színházban. Sebestyén Aba lassan Székely állandó rendezőjévé válik. Egy, a magyar színházi élet termékeny, egymás gondolatát megértő, egy hullámhosszon lévő alkotó párosai közül. A marosvásárhelyi drámaíró legújabb műve közéleti témát jár körül, de nem mutogat senkire, hanem felmutat mindennapos életszituációkat, amelyek morális, lelkiismereti, hitbéli szempontból is dilemmát állítanak elénk: képesek vagyunk-e megtartani a kőbe vésett tíz parancsolat bármelyikét is mai világunkban?

Sebestyén az ily módon közéleti, Székelytől megszokott fekete humorral átitatott, ugyanakkor súlyos tétekkel teli történetet sallang- és pátoszmentesen viszi színre úgy, hogy az egész előadásban jelen van a szertartásos áhítat, az emberiség, az ember iránti empátia. Méltóságteljesen, hibáztatás nélkül tárulnak elénk emberi tévedések. Hibák. Bűnök. De Sebestyén nem ítél, hogy az adott cselekedet bűnös-e vagy nem. A válaszok a mi személyes ítéletünktől függenek, amelyet akaratlanul is meghozunk az életszerűen egymásba fonódó, „minden mindennel összefügg” típusú láncszemtörténetek után.

A késleltetett isteni reakció, valamint Isten létében való kétkedés, a parancsolatok mindenkori betartásának nehézsége, az abból fakadó lelkiismeretfurdalás a tíz életút lényege, amelybe bepillantást nyerünk. Állomásokat nézünk végig. Kit hosszabban, kit rövidebben követhetünk élete autóbuszán.

Ezt az „állomásosságot”, a pillanatnyi betekintés érzését erősíti a színpad feletti rámpán elhelyezett három nagyképernyőjű tévé. Ezekben az éppen a saját történetét mesélő színész felvételei láthatók, amelyeket a színpadi történések folyamán készít kézikamerával. A felvételek hol egyszerre jelennek meg a képernyőn, hol szépen fokozatosan, hol csak az egyik, hol csak a másik. Mindegyik „film” külön-külön megáll egy ponton.  A színész saját arcának közelije, vagy egy száj, vagy éppen egy sunyi mosoly merevedik ki a képernyőn. Ezek a megállítások, a kamera által kivetített arcok megkomponálása az előadásban jelentőséggel bírnak: a tévében adott snittől adott snittig látjuk e tíz ember életét. És nagyon is lényeges, mi volt a kezdőfelvétel, és melyik közelivel zárult a történet. Hogy mit láttam át egészben a színpadon, és mennyire mélyülhettem el a(z emberi arcban rejlő) részletekben.

A színház és a film összekötését, annak kortárs megoldását, valamint a színpad élénk, sejtelmes megvilágítását, a vizuális izgalmat finoman ellenpontozza a parancsolatok (protestáns változatának) latin nyelven, kórusműként való eléneklése. Mindeközben minden egyes parancs az éneklés végéig magyarul olvasható mind a három képernyőn. Talán csakis ezekben a jelenetekben mutat mindhárom tévé együtt egy képet.

Ezek a színészek által előadott, pár perces zenei etapok választják el egymástól a gyöngyszemként fel- és egymás mellé fűződő sztorikat. Mindehhez hozzájárul Rozs Tamás bőgő- és Wágner-Puskás Péter szintetizátorjátéka is, melybe olykor Sodró Eliza besegít hegedűvel, Lovas Rozi pedig fuvolával. Rozs és Wágner-Puskás kettőse atmoszférateremtőn, lélekbe markolóan alapozza meg, támasztja alá ezt a huszonegyedik századbéli szertartást. Úgy, ahogyan erre csak a zene ‒ itt Cári Tibor zeneszerző zenéje ‒ képes.

A Radnóti társulata nemcsak muzikalitásáról ad bizonyságot Sebestyén előadásában, hanem a folyamatos színészi jelenlétéről, a hitelességéről, a felhajtásmentes játékmódjáról is. Állandó színpadi jelenlétüket segítik Bianca Imelda Jeremias javarészt pasztellszínű, hétköznapi, jelzésszerű jelmezei. Az öltözék leglényegesebb eleme a szám. Kinek a karkötőjén, kinek a fülbevalóján, kinek a nyakán, kinek a nyakkendőjén, kinek a kitűzőjén, kinek a pólóján feltűnő szám. A „bélyeg”, amely az arcunkba kiáltja, melyik szereplőhöz hanyadik parancsolat megszegése tartozik.

A tíz színész játékát csak dicsérni lehet. Saját történetük főszereplőjeként és a többiek jeleneteiben való mellékszereplőként egyaránt. Megdöbbentően őszinte gyermekiséggel mutatkozik be nekünk az anyja betegsége miatt játékfüggővé vált Vilmányi Benett. Játékosan, humorosan, de önmagát elfogadni képtelen, ezért folyton plasztikai sebészhez rohangáló emberként látjuk Pál Andrást. Magabiztosnak tűnő, de végtelenül magányos orvosnő Kováts Adél, és szeretetreméltó utcalány Martinovics Dorina. Érzékeny, nagypofájú, ám érzelmileg instabil, a később katonaként szolgáló vagány csávó Márfi Márk. A tépelődő művészként élő és dolgozó anya figuráját hozza Tóth Ildikó, és kétszínű ügyvédként tűnik fel a színen az előadásban az anya előző férjeként is említett Schneider Zoltán. A tíz életút között feltűnik még a börtönviselt lelkészt remekül alakító László Zsolt, a végtelenül naiv, szeretetre, törődésre és az Isten által adott feleletekre mérhetetlenül éhező Sodró Eliza, továbbá a lakótelepről, és a szegénységből mindenáron kitörni akaró, érzelmeiben olykor megingatható Lovas Rozi is.

Erőteljes kapocs a szereplők között, hogy mindannyian a Remény lakótelepről származnak. Ott születtek, onnan indultak el a nagybetűs életbe. Így vagy úgy. Jól próbálnak élni. Helyesen. Valahogy úgy, ahogyan a Tízparancsolat követelheti ezt tőlünk. De sajnos Sebestyén Aba értelmezése szerint nem található egy igaz ember sem Szodomává vált világunkban.

Székely Csaba: 10. Játsszák: Vilmányi Benett, Pál András, Martinovics Dorina, Kováts Adél, Márfi Márk e.h., Sodró Eliza,  Lovas Rozi, László Zsolt, Schneider Zoltán, Tóth Ildikó. Közreműködik: Rozs Tamás, Wágner-Puskás Péter. Zeneszerző: Cári Tibor. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Díszlettervező: Bartha József. A rendező munkatársa: Hatvani Monika. Rendező: Sebestyén Aba. Bemutató: 2018. december 22., Radnóti Színház

Fotó: Dömölky Dániel