A Mire jó a történetmondás? című dolgozatában a Szemes által felvetett elbeszélhetőséghez olyan konstelláció szükségeltetne, amely feltételez egy nagy egészet: a narrativitás ebből indul ki, még akkor is, ha a nagy elbeszélések vége után csupán az egész egy részletét mutatja, vagy éppenséggel a töredékességére világít rá. Az a fajta holizmus viszont, amely a Timothy Morton-féle me/asht (’háló/püré’) jellemzi, egymással kapcsolatba lépő, ám konfliktusos és átszövődő emergenciákra épít – mint azt Morton a fenomén értelmezése kapcsán megállapítja (2018: 31). Bár Szemes jelzi az ökológiai rendszer stabilitását érintő fenyegetettséget, egy olyan harmonikus működés lehetőségét feltételezi, amely a két autopoietikus egészt (natúra és kultúra) problémamentesen eggyé képes gyúrni. Amikor megvilágító példaként a digitális eszközöket hozza, azaz egy humán és nem humán ágensekkel egyaránt operáló hálózat működését, akkor pedig nem fordít figyelmet arra, hogy tulajdonképpen minden digitális eszköz megfeleltethető egy olyan analóg gépnek, amelybe diszkrét állapotokat vezetünk be (Pias [szerk.] 2003: 177 sk., 188), mely állapotok közötti váltásokat azonban lehetetlen rögzíteni (Pias 2004: 306). Ez a rögzíthetetlenség az ember részéről a percepciós küszöb alatti (érzékelhetetlenül gyors) folyamatok miatt van így, a gép részéről pedig az ún. analóg szünet miatt. A digitálist meghatározó elvágólagosság 0 és 1 között ugyanis több szinten is megismétlődik: temporálisan (folyamati idők és komputációs idők különbsége); fenomenálisan (az interfész és a program különbsége); a szoftver és a hardver binarizmusa pedig van annyira törékeny viszony (a program futtathatatlanságától a kékhalálig), hogy az inkompatibilitás meghatározóbbá váljék benne, mint a kooperáció. Olyan helyzet ez, amelyben a katasztrófa lép elő normává, és egyáltalában, az egyiknek a másikba való átfordíthatósága olyan törésekhez vezet, amelyeknek széttartásait már nehéz bármilyen narratívába is egybefogni. A médiatudósok jól ismerik a számolás és az elbeszélés effajta ambivalens, (szó szerint) feszültségekkel teli, mégis teljesen szétszálazhatatlan viszonyát: amikor a narratíva egységesítő vágyával szemben az egységet nem feltételező számolás a tényleges esetlegességeket megőrzi mindenfajta történelemalkotás nélkül, a jelentésszóródást és a disszenzusokat pedig felfüggesztés helyett megismétli (Ernst 2013).

Az emberi és nem emberi binarizmusa jelen esetben azért nem lehet segítségünkre, mert pontosan az elvágólagosság, illetve az ezeket előidéző, jelölhetetlen műveletvégzések nem válnak láthatókká általa. Az erre a kettősségre épülő gondolkodásmód legtöbbször az életvilágból indul ki, ezért a nem emberi meghatározhatóságához valamifajta dezantropomorfizáción keresztül vezet az útja. Ennélfogva viszont az emberi léptékű narratívák megképzésére az emberinek és nem emberinek egy olyan viszonya ad lehetőséget, amely a transzferek és átváltások problémátlannak feltüntetett műveletei által kezd formálódni. Ez a megoldás a szőnyeg alá söpri például a fentebb említett, a digitalitás működéséhez is alapvetően hozzátartozó rögzíthetetlenségeket.

Egy egységesítő narratíva tehát csak azután jöhet létre, miután kényelmesen elhatároltuk egymástól kiinduló kétosztatúságunk tagjait, ezzel jogosítványokat szerezve arra is, hogy további binaritásokat vezessünk be, amelyek felől kommenzurábilisnek, átválthatónak vagy legalábbis összemérhetőnek tűnik két tényező. Ilyen például a lokális/globális párral az időjárás és az éghajlat, a hosszú és rövid tartamokkal pedig a geológiai és az emberi idő problémátlannak feltüntetett párosítása. Azonban az emberi és a nem emberi alapoppozíciója esetében éppen a kényelmes elválaszthatóság a problémás: a veszteség nélküli átváltás mindig is illúzió marad. Továbbá még a hálózatba ágyazottság sem képes semlegesíteni azt az egyoldalú elgondolást, hogy az emberhez az elbeszélést, a nem emberihez pedig a számolást rendeljük; majd a kiszámítható, statisztikába rendelhető folyamatokat megpróbáljuk egy narratíva segítségével kommunikálni, mintha legalábbis a számolás és az elbeszélés mindig is feltételezte volna a szétválasztottságot az összefonódottság helyett, s amely szétválasztottságot kizárólag az egyik tag, a narratíva lenne hivatott felszámolni – ez Morton eredeti ökokritikai gondolatának vezérelve natúra és kultúra differenciájának feltételrendszereit vizsgálva (2007: 135–50).

Eva Hornnak a Szemes által tárgyalt tanulmánya számomra ezért nem a lappangó klímakatasztrófák elképzelhetőségének új kommunikációs formáit szorgalmazza, hanem éppen arra világít rá, hogy bizonyos oppozíciókkal való bánásmódunk milyen premisszákra épül. Az eseményesítés, a megérzékiesítés, a spektákulum, a bevonódottságra irányuló affektivitás, egyszóval a hatáskeltés mindig egy olyan társadalmi funkciót von maga után, amely szükségszerűen antropocentrikussá teszi a climate fiction zsáneréhez sorolható alkotásokat. Ha antropometrikus viszonyokból válik elgondolhatóvá a természeti idő, akkor a Horn által is idézett (anti)utópiák gyakorlatilag a hosszú, geológiai időtartamokat is az ember képzésének, nemesítésének folyamatához kötik, amely időszak így csak az emberi kultúra felől válik értelmezhetővé. Tehát a mélyidő ugyan visszahat az emberi kultúra idejére, ámde már eleve csak ez utóbbi szolgálhat kiindulópontul ahhoz, hogy feltételezhető legyen a terjedelmes időszakasz nyújtotta siker az ember művelése terén. Olvasatomban Horn ezért nem elsősorban a katasztrófaszcenáriók kidolgozását ünnepli ezekben az alkotásokban, hanem éppen negatív példákként érvel velük amellett, hogy az ilyesfajta dramaturgizált eseményesítések segítenek elkerülni – és ezzel bizonyos szinten megvilágítani a félelmet –, hogy szembesüljünk azzal: lehetséges, hogy a katasztrófa a mi permanens állapotunk, hiszen az antropocént ökológiai devianciák sora tette lehetővé (Morton 2016: 69–71). Azzal tehát, hogy a katasztrófa már mindig is történik; látenciája a jelenlét nélküli létezésében (Morton 2018: 8) és nem tér- vagy időbeli befoghatatlanságában rejlik. Éppen ezért az emberre vonatkoztatás affektivitása csak további kibúvókat jelentene egy olyan szituációban, ahol a humán tudósoknak a risk managementhez nem történetekkel, hanem riskful thinkinggel kellene hozzájárulniuk.  

Ennek útja pedig véleményem szerint nem az a konstruált dialektika, hogy egy „alkotásnak egyszerre kell egy szigorúan nem-emberi, eseményjelleggel nem rendelkező nézőpontot érvényesítenie, és egy nagyon is emberit, amely mindezt elképzelhetővé és átélhetővé teszi” (Szemes 2018: n. p. – kiemelés az eredetiben),

hanem az annak okával való szembesülés, hogy miért hoztuk létre egyáltalán az ökológiát érintő dichotómiákat, és miért van az, hogy az erre való rákérdezésre éppen a manapság nagyon is látványos ökológiai katasztrófák és krízisek felől nyílik lehetőség. Ha egyáltalán a jelen katasztrófáit a látens folyamatok megnyilvánulásainak lehet tekinteni…

Wolfgang Ernst, Telling versus Counting? A Media Archaeological Point of View, Intermédialités, Autumn 2013, 31–44.
Timothy Morton, Ecology without Nature: Rethinking Environmental Aesthetics, Harvard UP, Cambridge (MA), 2007.
Timothy Morton, Dark Ecology: For a Logic of Future Coexistence, Columbia UP, New York (NY), 2016.
Timothy Morton, Being Ecological, The MIT Press, Cambridge (MA), 2018.
Claus Pias (szerk.), Cybernetics: The Macy Conferences 1946–1953, Bd. 1, Diaphanes, Zürich, 2003. 
Claus Pias, Elektronenhirn und verbotene Zone: Zur kybernetischen Ökonomie des Digitalen = Analog/Digital – Opposition oder Kontinuum? Zur Theorie und Geschichte einer Unterscheidung, szerk. Alexander Böhnke– Jens Schröter, transcript, Bielefeld, 2004.

A szövegben szereplő képek a Deviantart honlapról származnak.

A sorozat korábbi részei

huszonegyedik #2

huszonegyedik #1

huszonegyedik #0