Ki szólal fel a gyermektelen apákért, hogyan tudnak magukról beszélni? Az Akkor majd a gólya kezdésképp az autoritás szerveihez nyúl: a statisztikai hivatalt és a kormány gyermekvállalási programját idézik. A tények és akciótervek viszont csak tömeget látnak, embert nem. Válaszaik nem szólnak az egyénhez, így az előadók mindegyikének végig kell járnia a saját útját, hogy szembenézhessenek traumájukkal.

Három nagyon különböző férfialak jelenik meg a színpadon: a fiatal értelmiségi figurája, Kalmár Ákos, az erő bálványa, Lipka Péter és Petrák Róbert, az ösztönök jelképe. A Nő egy és örök, Mórocz Eszter előadásában. A gyermek fizikai hiánya szívbemarkolóan feltűnő.

A terméketlenség kérdését táncban vetítik előre: a férfialakok mozdulatai töredékes legényesre emlékeztetnek; ahogy mellkasukat ütik, mintha egyszerre bizonygatnák, hogy van még bennük férfiasság, és bűnbocsánatot kérnének a mea culpa gesztusával. Erő és esendőség párhuzamosan jelenik meg, a gondok szó szerinti félresöprésével pedig együtt jár a görcsös ismétlés, a variációk szüntelen hajszolása, ami sehogy nem vezet megoldásra.

A feszülő ellentétek esztétikája végig jellemzi az előadást. Ez feltárja a gyermektelenség tapasztalatának felkavaró végleteit, melyeket szavakban csak küzdve, dadogva, részletekben lehet felmutatni.

Az Akkor majd a gólya felszólal tárgyának túlgondolása ellen. (Együtt)érezni hív, nem csak elemezni. Intő jelenet, amikor a terhes nőt mindhárom férfi körbeállja, és az egekig magasztalja: „ettől vagyunk emberek” – jelenti ki egyikük, hisz az állat ész nélkül szaporodik. A társalgás odáig megy, hogy műalkotásként kezdik értelmezni a szülést, csodáját az irodalomkritika, biológia és vallás terminusaiban próbálják meghatározni, míg a nő vajúdik és végül elvetél. A tragédiától nem ment meg a bölcselet.

Az apa tehetetlen gyermeke elvesztésével vagy meg nem foganásával szemben. Az előadók egy emlékezetes ponton kórusban énekelnek a spermabetegségek változatos formáiról. Úgy tűnik, az apa szerepe biológiai funkciójára, a sikeres vagy sikertelen spermadonor körére korlátozódik. Csak a foganás pillanatáig van aktív része az élet megteremtésében; amikor ez a korlátozott szerep is megtagadtatik, a fájdalom elviselhetetlenné válik: a táncmozdulatok görcsösek lesznek, az ének elkeseredett, és a bátor vallomásokat is csak ökölbe szorított kézzel lehet elmondani.

A kibontakozó történetekben megjelenik az abortált magzat apukája, aki mindössze nyolc hétig és a tudtán kívül volt édesapa; a terméketlenséggel diagnosztizált fiatal férfi; az apa története, aki kemoterápia miatt vált terméketlenné; a spermadonorral fogant fiú. Talán az egyik legmeghatóbb jelenet az apa-fiú tánca, ahol sem az apa, sem a gyerek szerepe nem értelmezhető hagyományos kereteken belül. A játékos harc helyenként egymásért való elkeseredett küzdelembe fordul; a gondtalan gurulás a padlón, a gyöngéden átkarolt váll, az egymást tükröző mozdulatok olyan idillt idéznek, ami talán elérhetetlen kettejüknek. A biológiai kapcsolat hiányában is egyértelmű a kötődés, de ez teher is: a fiú ránehezedik földön összekuporodott apjára, míg a háttérben egy ifjú pár szabadon táncol: „apa” és „anya” fogalma esetükben magától értetődő.

Az előadás a remény ígéretével zárul. Lipka Péter karaktere megtanul túllépni a biológián, és ráébred, hogy kisfia elfogadásával válik apává. „Bende az én fiam” – jelenti ki.  A tánc könnyed, a zene felszabadult; visszatérnek mozgáselemek az előadás elejéről, de a mellkas ütlegelése most már szívdobogásra emlékeztet, a férfiak köre ritmust talál, apa és fia pedig kölcsönösen egymásra támaszkodik.

A feloldásig nem könnyű az út. Az előadás ott üt, ahol fáj. Mégis felszabadító ez a sajgás. Ha a gyermektelenség fájdalma nem személyes tapasztalat, részvétlenségünkre emlékeztet egy olyan férfi nézőpont körüljárásával, melyről túl ritkán esik szó a gyermekvállalás kapcsán. Ha a néző azonosul a történetekkel, úgy talán feloldozást talál a tánc, zene és szövegformák megannyi változatában: valamelyik az ő nyelvén szól. Az Akkor majd a gólya pedig hibátlanul fűzi ezeket egy közös történetté, melyet érdemes meghallgatni.
 

Antal Attila – Jobbágy Bernadett – Pál Dániel Levente: Akkor majd a gólya
táncszínházi előadás; az előadás közösségi alkotómunkával jött létre
Alkotó előadók: KALMÁR Ákos, LIPKA Péter, MÓROCZ Eszter, PETÁK Róbert
Szöveg, dramaturgia: PÁL Dániel Levente
Rendezés, zene: ANTAL Attila
Koncepció, koreográfia, rendezés: JOBBÁGY Bernadett
Drámainstruktor: KALLÓS Viola
Fény: DÉZSI Kata
Mentor: RÓZSAVÖLGYI Zsuzsa
Producer: Onopordum Performance
Támogató: NKA – Imre Zoltán Program, Műhely Alapítvány, Movein Stúdió
Bemutató: Nemzeti Táncszínház, február 22.
Fotó: Koszticsák Szilárd (MTI)