Az ökológiai akusztika megalapítója, Murray Schafer The Tuning of the World című könyvében leírta világunk hangszféráját.[1] Nagyszabású szonográfiájából kirajzolódik teljes akusztikus környezetünk; munkája a természet és az élőlények hangjai és zajai mellett az emberi hangok és zajok fejlődéstörténetéről is képet ad.

Zajok mindig is voltak, és nem is csak a természetes forrásból eredtek. Az ember nemcsak énekel és zenél, de szándékoltan is lármázik: a zajkeltés már régtől fogva rituális tevékenység része. Ezt a különböző vallási kultúrák olyan hangszerei hallatják, mint amilyen a sófár a judaizmusban, a kürtök tibeti buddhizmusban, vagy a láncos botok – a töredékeiben túlélt – magyar samanizmusban.

Ám a legfőképpen zajként ható hangok csak mintegy háromszáz éve, az ipari forradalommal jelentek meg: a varró- és szövőgépekkel, majd a gőzgépekkel. Azóta a technológiai fejlődés folytán szinte állandóan gépi zajok közepette élünk. Ez nem pusztán számossága és sűrűsége folytán tér el a természetes hangkörnyezettől, irritáló hatása főként eltérő hangképéből ered: a preindusztriális zajok esetében a testek berezegtek, hangi átmeneteket hallattak, majd lecsengtek. Ehhez képest a gépi zaj mintázata az állandó, tartós hullám, amelyben állandó ismétlődés van; azonos folyam.

Ezért aztán a zajtalan helyeket keressük. Visszahúzódunk, ha tudunk, a hajlékunkba, a házunkba, a négy fal közé. Ám ez sem jelent tökéletes megoldást: a zajok bejönnek, nekünk pedig időről időre ki kell mennünk. Közlekedő, köztes lények vagyunk; a lent és a fönt, a kint és a bent között, folyvást helyváltoztatásban vagyunk. Azóta, hogy rátaláltunk a barlangokra, a zárt üregekre, s különösen attól kezdve, hogy rájöttünk az építés lehetőségére, épületeket emelünk: tetőt a fejünk fölé, falat a tűzhely és az alvóhely köré. Nem is oly régtől fogva, hisz csupán pár ezer éve ennek. Mégis hozzászoktunk, hisz azóta ilyen helyeken születünk, növekedünk és élünk; a ház szinte a testünk külső héja: a tető fejfedő, a fal a ruházat külső rétege, az ablakok szemein át nyílik a kilátás...

A házak, a falak védettségében is rá vagyunk szorulva a külvilágra, a levegőre, a fényre és a tér tágasságára. Ezért ha mégoly haladott urbánus módon, hermetikusan záródó helységekben éljük is napjainkat, jó, ha olykor visszaemlékszünk eredendő helyzetünkre: természetes hajléktalanságunkra, ahol ki vagyunk téve a környezet közvetlen hatásának, a tűző nap fényének, az éjszakák hidegének, és a szélnek, az embertársak tevékenységének és lármájának. Erre emlékeztetnek néha váratlan események, extrém helyzetek, vagy experimentális művészeti munkák. De erre emlékeztet a judaizmus Sátoros ünnepe, a Szukkot is, amely során lombsátrakat emelnek, a sátorban lakás állapotát, a sivatagi vándorlás időszakát, a kint és bent közti köztes létmódot idézik meg.

Bögös Loránd munkái is erre az antropológiai adottságunkra mutatnak rá; a külvilágnak való kiszolgáltatottság és a tőle való elhatárolódás viszonylagosságára. Az Önelhallgatás tárgyai egy szobabelsőt idéznek a galériatér egyik végében. Ez a művész szobájában lévő hangkeltő eszközöknek az 1:1 arányú, farostlemezekből készített makettjeiből áll. A különféle berendezések utánzatai nagy műgonddal lettek kidolgozva; a zongora másolata nemcsak formáját és billentyűzetét, de a fedele alatt a kalapácsok sorát tekintve is tökéletes. Ezzel átellenben, a galéria túlsó falán, egy alig észrevehető, dobozba rejtett hangszóróból folyamatos, egynemű gépi zaj árad. A kiállítás így nemcsak tárgyak modelljeit mutatja, hanem életünk alaphelyzetét modellezi.

Bögös Lorándhoz hasonlóan magam is meglehetősen érzékeny vagyok a zajokra. Sajnos nem vagyok képes ezek oly rezzenetlen elviselésére, ahogy azt egy zen-buddhista tantörténet leírja: ez egy olyan szerzetesről szól, aki egy híd alá költözött, hogy demonstrálja a világ és zajai iránti közömbösségét. (A hidak akkoriban fából készültek, az emberek facipőben és szekerek vasalt kerekkel jártak...) Így aztán húsz-egynéhány éve elképzeltem egy készüléket, amelynek A Hatalmas Elhallgattató nevet adtam, és leírását A Ladomi leletek részeként közzétettem. Ez egy olyan berendezés, melyet hangérzékelő szenzor, továbbá kiiktató egység alkot. Működése az interferencia jelenségén alapul, így képes a környező hangokat a megfelelően megválasztott magasságú és erősségű ellen-hangokkal közömbösíteni, elhallgattatni.

Pár éve arról olvastam, hogy kifejlesztettek egy technológiát, amely képes a környező zajok kiiktatására. Eddig ugyan még nem találkoztam ilyen termékkel, de már a megvalósításának lehetősége is okot ad némi optimizmusra. Persze a tűrhetetlen hangokat és hangadókat addig is, amíg piacra nem kerül – és azon túl is –, el kell viselnünk.

[1] Murray Schafer: The Tuning of the World, University of Pennsylvania Press, 1977.

Bögös Loránd Önelhallgatás című kiállítása 2019. március 15-ig tekinthető meg a Fészek Galériában. (1073 Budapest, Kertész utca 36.)

A szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el. 

Fotók: Bögös Loránd