Voltam már kisebb koncerten is, igaz, ott se jelentek meg többen, ott se volt kevésbé családias a légkör, de a Viper Roomban, a város magjától relatíve távol, azt hiszem most volt a legkézzelfoghatóbb mindez. Az apró koncertteremben összeverődött közönség mind afféle disznómetálos, azaz csupa laza, a betokosodott keményvonalas metal trúságára fittyet hányó pártízfős társaság - a zene pedig, ahogyan a cím is mutatja, disznómetál.

Ami még nem egészen disznó, de már metál, az az első fellépő, a Dilemma Complex volt: melodikus death metál, a göteborgi nagyok stílusában, ami itt most egyszerre jelenti az előadásmódot és a zenei stílust magát. A disznómetál Fostartály, Limb for a limb, Paediatrician és a Dilemma Complex egyébként nem sok megfigyelhető közös vonása között egy biztos: a flancra a Dilemma Complex se adott. A Knight Rider híres címdalának basszusszólójával indítottak, mutatva, a tagok mennyire veszik komolyan a metál körüli csinnadrattát. Az énekes ide-oda dobálta magát (néha meglehetősen béna pózokban, de sebaj), produkált jónéhány egészen impresszív ugrás-hörgés kombót, szóval az előadásmód igazi göteborgi volt, mintha csak az In Flames állt volna előttünk. Ezt az érzetet tovább növelte az elhangzott három feldolgozás, nevezetesen egy Amon Amarth, egy Children Of Bodom és egy Dark Tranquillity.

Nem voltunk híján saját számoknak sem, némelyik egészen érdekes felkonferálást kapott: egy számot Cromwell és az angol polgári forradalom ihletésére adtak elő, egy másikat Budapest 1,5 milliós állatkertje ihletett meg - így utólag átfutva a számok szövegét, már kevésbé szürreális az összhatás. A gitárok durrbele trillázásai nem voltak elég soksíkúak ahhoz, hogy azt állítsam, a Dilemma Complex tényleg tud, de összességében nem volt rossz. Különösen tetszett az energikus vokál - annak ellenére, hogy a mélyebb és magasabb tartományok között az átmenet elég masszás, tompa volt, vagy hogy a váltásokat nem tudta jól kiénekelni.

Amikor azonban vége lett a melodikus death matinének, kezdetét vette az igazi disznóság: a Fostartály és más hazai death/grind banda soraiból összeállt Limb for a limbet köszönthettük a színpadon. A két vokállal operáló banda igazi kuriózum a disznómetál fanoknak: olyan volt, mintha a magas regisztereket képviselő Dr. Limb és a mély hangzásokért felelős GoreBert stand-up comedyt mutatott volna be. A show abból állt, hogy miközben Dr. Limb megpróbálta leutánozni azt a hangot, amit a sertés ad ki herélés közben, addig GoreBert adta alá az anyamalac alt röfögését, majd amikor mindez már - úgy fél perc után - unalmassá vált, leadták a nyúzzák a disznót, a rúgdossák a terhes kocát illetve a vasvillával kergetjük a mázsás állatot című mutatványt. A végeredmény: az első sorok kevésbé részeg koncertezői hasukat fogva hahotáztak, hátul szolidan kuncogtak.

A gitárokról illetve a dobról felesleges beszélni, maximum a szükséges alapzajt adták meg a produkcióhoz. Egy szám volt, ahol fontos lett volna a hangszeres háttér, az pedig a Dying Fetus mára már örökzölddé vált slágere, a Kill Your Mother, Rape Your Dog c. szám volt - hozzá kell tenni, nem is sikerült úgy eljátszani, ahogyan kellett volna. Elhangzott még egy Inhume (Genetic Intervention), egy Haemorrhage (I’m a Pathologist) és egy Mortician (Human Puzzle) feldolgozás is, köztük egy sor félperces sajáttal: ötletnek nem volt híján az együttes, hallhattuk Tarzan üvöltésének első hiteles fordítását egy elsöprő 5 másodperces üvöltés-darálás-hajrá formájában, meg Öreg vagy, a kurva anyádat! címen egy kísértetiesen hasonló produkciót. Voltak azért összetettebb termések is, nekem - és a többieknek is egyértelműen - a névadó Limb for a Limb és a Child Meat című tetszett a legjobban; ott a grind instrumentális vonala és a disznóvinnyogás egész kellemes módon mosódik össze.

Nem voltunk híján közönségpukkasztásnak sem: Dr. Limb - köszönhetően a gyomrában mocorgó söröknek - előszeretettel vágott a hallgatósághoz ironikusan szúrós megjegyzéseket, amik csak tovább növelték a koncert fergeteges poéngrind - azaz disznómetál - hangulatát. A koncert végén Dr. Limb megköszönte, hogy Uri Geller és Demjén Feri helyett őket választottuk.

A fenti móka azonban csak a Fostartály színpadra lépésekor csúcsosodott ki: a punk-szag már akkor érezhető volt, amikor az énekes felvarrókkal teleaggatott terepszínű mellénykében és basetball-sapkában libbent fel a színpadra. A legszembetűnőbb punkság azonban az volt, amikor a grind számok közepén a gitárok amolyan rockn’roll stílusban bőgtek fel - nem véletlenül aggatta magára az együttes a cock n’ roll stíluscimkét. Ami elmondható volt a Limb for a limbről, az elmondható a Fostartályról is: ugyan a vokál náluk jóval színtelenebb, mint Ánusztoszó Dr. Limb felejthetetlen disznóvernyogása, a WC lehúzásakor keletkező fröcsögő hangként én ezt is elfogadtam disznómetál énekhangnak. Végül is, elég suttyó volt ahhoz, hogy kacagjunk egy jót rajta.

Az előadás soksíkúságát mutatja, hogy rengeteg témát érintett: punkos eleganciával (ha létezik olyan) rúgtak néhányat egy pár műfajba, azaz írtak számot a black metálról, a grindról, a metalcore-ról, Önzetlenség, jóság, szeretet címen még az emósoknak is küldtek egyet - persze mindegyik szigorúan 20-30 másodperc hosszúságú és ehhez mérten nulla kidolgozottságú volt.

Nehogy azt higgyük, hogy a Fostartály csak a zenei műfajokba mer belerúgni: a Star Wars fanoknak küldték nagy szeretettel a Darth Vader buzi, illetve a kultikussá vált Birodalmi Lépegető című számot, aztán volt néhány 5 másodperces, köztük a Szarj!, a Mihály buzi!, vagy a Sör! - a közönség vállalkozó szellemű egyedei fel is mehettek a színpadra, hogy ők vezényelhessék le a villámgyors thrash-anarchiát. A közönség és a banda egymást hergelve vitte előre a koncertet: a színpad előtt zajló pogóba néha még az énekes is beszállt, a mikrofon pedig nagy előszeretettel zarándokolt a beleordítani vágyó lelkes rajongók elé.

Egyébként a címválasztás kreativitását mutatja a Pofánfosott víziló, vagy a Néger gyerek a libikókán című nóta, de úgy tűnik, a homokos-téma is nagyon bejött a srácoknak, mert Hülye buzeránsok, vagy Uri Geller buzi címen még leadtak egy pár félpercest. Hatalmasat kacagtunk az énekes humoros beszólásain, a legmaradandóbb a következőképp hangzott: Megtaláltuk a pedofília ellenszerét! Ki kell irtani az összes gyereket! - Mindezt természetesen követte a megszokott 5-10 másodperces darabolás. Az idős korosztály sem menekülhetett a Fostartály téma-azrezánálja elől: Öregek, meg Vén fasz címen őket is megtapostuk, ha már ott voltunk…

Le kell szögeznem: a nyilvánvalóan önironikus szövegeket, címeket nem kell komolyan venni. A banda bevallottan az amerikai Anal Cunt hagyományait követi, ami tulajdonképpen a keményzenei világ paródiája, azaz az alapjáraton is elbagatellizált metál még nevetségesebbé tételét tűzte ki céljául. Nem szeretnék ítéletet mondani sem a tagok szellemi érettségéről, sem intelligenciaszintjéről: a koncerten hallottak engem tényleg szórakoztattak, pont jó volt annak, ami volt: parodikus, karikaturisztikus disznómetálnak. A koncert végén azonban jutott a politizálásból is egy kevés, ami az addigra elég csúnyán lerészegedett fanok számára még vicces volt, számomra viszont már szimplán butaság - a jövőbeli fellépéseken szerintem ezt mellőzni kellene, a témák így is súrolták a jópofaság és a primitívség/hülyeség közötti vékony határt.

A Fostartály utáni ökörködésből egy kicsit sok volt már, a mérleg kezdett vészesen átbillenni valami legalja prolipunk szintre; jókor jöttem el - elég nagy csalódás lett volna látnom az est addig 5-ös színvonalát 2-esre lezuhanni.