Valahol nagyon messze, a semmi közepén egy autó fényszórói világítják be annak a hatalmas térnek egy kis csücskét, ahol, ha az ember körbenéz, a horizonton kívül semmi más nem kerül látóterébe. Azonban egyszer csak a mongol sztyeppe fűtengerének hullámzását egy meztelen női holttest töri meg. Reggelre a rendőrség is megérkezik, de mivel komolyabb felszerelésre lesz szükségük, legfiatalabb társukat hátrahagyva, visszaindulnak. A szinte gyerekrendőr ott marad egyedül a letakart holtest mellett, 100 km-es körzetben a civilizáció legkisebb jele nélkül, majdhogynem fagyhalálra ítélve. De csak majdhogynem, mert a közelben mégiscsak találnak egy állattartásból, nomád körülmények között élő nőt, aki a rendőrfőnök győzködése hatására aznap estére a fiú gondját viseli. Wang Quan’an versenyprogramban szereplő Öndög című filmje mintha krimiként indulna, ám nagyon gyorsan megérthetjük, hogy itt nem a bűntény felderítéséról lesz szó. És nem is bármiféle szerelemi kapcsolatról, ahogy másodjára gondolhatnánk. Nem könnyű úgy írni róla, hogy ne egy kliséhalmaz maradjon a beszámoló után, mert mégiscsak, mindazok a dolgok, amik ebben a műben megszólalnak, szavakba öntve egyszerű közhelyekké válnak. De talán pont ez a lényeg, hogy igazából meg sem szólalnak ezek a dolgok, nem hívják magukra fel a figyelmet. Születés és halál, vágyak és lemondások nem lépnek ki a tájból, ott lesznek azonban egy fagy elleni levesbe szánt birka leölésében, egy alma csöndes elfogyasztásában, vagy egy borjú megszületésének hosszú beállításában.

Wang Quan’an: Öndög

A film beállításai lassan közelednek szereplőihez. Első nagytotáljaiban csupán kis alakokként tűnnek fel, miközben a kép kétharmadát az ég tölti be. Egy-egy spontánnak tűnő zoom közelebb visz ugyan a figurákhoz, arra azonban, hogy arcukat meglássuk, még sokat kell várni. Mikor a gazdálkodónő este megkeresi a fiút, hátukat egy tevének vetve, előttük tűzzel védekeznek a hideg ellen (valamint nagy mennyiségű röviditallal). A kamera két oldalról közelít feléjük, de mintha soha nem érné el őket teljesen. A lángok válnak a kép egyik legfontosabb elemévé, melyek ott lobognak folyton a beállítás előterében, miközben a két test lassan egymásra talál. Az Öndög távolságtartásában mégiscsak van egy nagyfokú bensőségesség. Nem engedi túl közel nézőit, ezzel nem sérti meg szereplői intim terét, mégis azt sugallja, nézőpontunk kitüntetett, olyan helyzetekbe pillanthatunk bele, melyekbe mások nem.

Wang Quan’an: Öndög

A film utolsó jelenete két hosszú beállításból áll. Az első szinte teljes mértékben egy borjú megszületését dokumentálja. Röviddel azelőtt, hogy az állatot kihúznák anyjából, van ugyan egy vágás, a folyamatosság érzetet azonban ez sem veszi el. A záróképsor, melyben a nő és egykori szeretője, aki segédkezett a szülésnél, végül az újszülöttel visszatérnek a sátorba, a mozdulatlanságból, a kimerültségből indul el a lassú feltöltekezés fele, miközben a fények kihunyásával a beállítás valamelyest kiüresedik, amit azonban két fejlámpa életlen képe, és az újból egymásra találó pár szeretkezésének hangjai mégiscsak élettel töltenek fel. Az Öndög valószínűleg erről a lüktetésről szól, ahogy az élet újból és újból utat tör magának, miközben mégiscsak egy körben mozog. Közhely persze, ebben a filmben azonban működik valahogy.

Nehezen megítélhető, hogy az Öndög mennyire képes maradandó élményt nyújtani. Ereje képeiben rejlik, ám ezek a képek inkább a lenyűgöző tájból, és annak egzotikumából táplálkoznak, mint a cinematográfiából. Érzékenysége vitathatatlan, vizionáriussága azonban korlátozott. Zhu Xin a Forum szekcióban helyet kapott Vanishing Days című alkotása szerényebben bánik helyszíneinek hatásával. A természet és a táj nála is fontos szerepet játszanak, de a nagyvárosi lét függvényében. A misztikum itt nem önmagából a lefilmezettből ered, hanem a struktúrából, ahogy egyes elemeit a valóság és a képzelet játékába belevonva ismételgeti, ezáltal ruházva fel különböző jelentéssel. A Vanishing Days főhőse egy 14 éves lány, Li Senlin, akit meglátogat nemrég özveggyé vált nagynénje. Mivel apja üzleti úton van, anyjával hármasban töltik a következő napokat. Sétáik során nagynénje anekdotái révén furcsán elevenedik meg a múlt, összemosódva a jelennel és egy gyerek fantáziájával. A film olyan, mint egy bolyongás, ám a tér helyett az idő és az érzelmek világában mozognak hősei. Statikus beállításaival vagy lassú kameramozgásaival is inkább egyfajta merengő állapotot képez le. Az egyik utolsó jelenetében, valahol a folyóparton, ahol újra felbukkan a nagynéni a már eladott hajóján, füst száll valahonnan egy romos épület felől, megjelenik egy valószínűleg már halott fiú, majd a földre fekve csupán egy árny marad, egy körvonal, melyet mint egy leplet ad át Li Senlin a folyónak. A kameramozgás, a hangulat, a jelenet álomszerűsége mintha Tarkovszkij Tükrét idézné meg.

Zhu Xin: Vanishing Days

Az álomszerűség vezet el minket a következő filmhez, Zhang Lu Fukuokájához. A Vanishing Days finomabban, szerkezete révén számolta fel a realitás szabályait, a misztériumot szinte csak a fent leírt jelenetben tette egyértelműen láthatóvá, képei szerveződésének logikája vált előbb-utóbb irrealitássá, melyben a történetek, az éber álmok és a játékos képzelet keveredtek össze.

A Fukuoka ennél nyíltabb eszközökkel él. Xin filmje költői, Lué meseszerű. Egyik főhőse, Jea-moon poros antikváriumában bóbiskol Szöulban, a másik, Hae-hyo japánoknak méri a szakét Fukuokában. Valaha barátok voltak, egy közös szerelem miatt azonban összekaptak, évtizedek óta nem beszéltek egymással. Kettőjüket újra összeköti Jea-moon fiatal szomszédnője, aki ráveszi a férfit, hogy utazzon vele a el a japán városba. So-dam különleges figura, bár nem beszél, ért minden nyelvet, és furcsa mód, őt is megértik. Ránézésre meglátja emberek múltját, olykor a semmiből bukkan fel, mindentudónak tűnik, mégis keveredik olyan helyzetekbe, melyeket ő maga sem ért. A Fukuoka hősei a Vanishing Dayhez hasonlóan szintén állandó mozgásban vannak. Járják a várost, különböző helyekre tévednek. A film apró eszközökkel dolgozik, hogy elbizonytalanítson tér és idő egységéről, a kép egy vágatlan újrakeretezése jelenthet időugrást, de olykor az lehet a gyanúnk, hogy már nem is nagyon lehet itt térről vagy időről beszélni. Ki tudja, hol és mikor történik mindez, vagy egyáltalán történik-e?

Zhang Lu: Fukuoka

A kezdetben sértődött, egymást maró két férfi nosztalgikus útjuk során persze lassan kibékül, a filmet mégiscsak belengi a melankólia, amely a látottak kétségbe vonhatóságából ered. Talán csak egy megbánást látunk kibékülés helyett, egy elszalasztott lehetőséget. A Fukuoka jó példája annak, miként lehet kevés pénzből, pár szereplővel, egy-egy ügyes, de egyszerű filmes eszközzel olyan művet készíteni, mely ugyan nem tör nagyra, mégis kedves emlék marad.

Borítókép: Öndög

Négyzetes kép a leadben: Fukuoka

Ruprech Dániel a Pécsi Tudományegyetem filmelmélet és filmtörténet, valamint esztétika szakán végzett, jelenleg a berlini Deutsche Film- und Fernsehakademie hallgatója.