bezár
 

színház

2019. 02. 15.
A halál geometriája
Enyedi Éva: Lear halála – a Miskolci Nemzeti Színház előadása a Játékszínben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A miskolci Játékszínben bemutatott Lear halála Keszég László rendezésében a megöregedés, a halál, az emberi esendőség problémáját járja körül, jeleníti meg viccesen és komolyan, ironikusan és szívszorítóan úgy adaptálva Shakespeare Lear királyát, hogy az előadás bárkit megérinthessen. Az egyetemes „megérintettség” mellett pedig arra is vállalkozik a játék, mint ahogy el is hangzik a színpadon, hogy megmutassa, mi is a Lear király „központi metaforája”, az „előadás esszenciája”. A két szándék úgy talál egymásra, és formál koherens egységet, hogy a Lear esszenciáját a halálban, az esendőségben leli meg és jeleníti meg.  

Keszég rendezése pompásan mutatja be, hogy a halál és esendőség nem megérthető fogalmak, hanem azokra csak megfelelő eszközkészlettel reflektálni lehet. A kétszereplős reflexió pedig nem egy lineárisan építkező történetben lépteti fel Leart és a Bolondot Shakespeare Lear királyából, hanem a folyamatos önmagát kifigurázó áttűnések módján. A helyszínek észrevétlen tűnnek át egymásba, hiszen az előadást indító jelenet akár lehetne Lear királyból a vihar jelenet, de a szöveg modernsége cáfolni látszik ezt.  A következő szín lehet egy kórház, egy belgyógyászat, elfekvő vagy elmegyógyintézet, aztán Mónika show, később gratuláció egy színészi teljesítményhez, egy apa-lánya beszélgetés, továbbá egy királyi vacsora. A szöveg is a folyamatos áttűnésekre ad alkalmat, hiszen a darab szerzője, Enyedi Éva különleges érzékenységgel építi be saját szövegébe Shakespeare-Vörösmartyét, talán más fordítóét is, a középkori Akárkit és több más vendégszöveget. Az áttűnések követése folyamatosan fenntartja a nézők figyelmét, nincs idő elkalandozni, mert a darab beszippantja, magához láncolja őket.

Szkéné színház

Közben az előadás sohasem engedi elfelejteni, hogy a reflexióhoz távolság is kell. A színészek figyelmeztetnek, hogy ez csak, CSAK, színház: elnézést kérnek a trágár beszédért, kiszólnak a különleges zenét és hangeffektusokat a színpadon létrehozó Zságer Varga Ákosnak, az előadás elején nem kapcsolják le a nézőteret bevilágító lámpákat egy rövid ideig. Az előadás egyszerre metaszínház is, színház a színházról, hogy a néző mindig tudatában legyen a színházi illúzió távolságának a saját életétől.

Lear

Amilyen könnyedséggel tűnik át egyik helyszín a másikba, egyik szöveg a másikba, a színpad világa a közönség világába, ugyanilyen könnyedséggel és karizmával öltik magukra a színészek a különböző szerepeket, az újabb és újabb alakokat. Harsányi Attila elképesztő természetességgel játssza az öreg, szenilis királyt, az elfekvőben magányosan életét tengető öregembert, az elismert, magabiztos kissé alkoholista színészt, a Mónika show alpári nyugdíjasát, a kimért uralkodót, aki vacsorát ad az udvarnak, és közben az arisztokratikus hidegség álcája mögött reménytelenül várja a soha meg nem érkező Cordeliát, a perverz apát, sőt a saját temetésén a búcsúbeszédet kritizáló visszatérő halottat.

Rózsa Krisztián ugyancsak bravúrosan és fáradhatatlanul lép át az újabb és újabb szerepekbe: a Bolondéból a gondozóéba, a lányokéból a komornyikéba, Glosterébe, Edgaréba, Donald Trumpéból Mr. Beanébe, néha egyetlen jeleneten belül. Mindezeket a virtuóz szerepátlépéseket kellék, ruhacsere nélkül teszik a színészek, hogy az áttűnés a lehető legsimábban menjen, hogy csak a testtartással, az arckifejezéssel, a hangszínnel játszanak mesterfokon. Márpedig mesterfokon teszik ezt, hiszen a közönséget a lehető legnagyobb könnyedséggel viszik magukkal, ha kell a kínos nevetésbe (Mónika show, királyi vacsora), ha kell a torokszorító jelenetbe, amikor Lear és Cordelia úgy ölelik egymást, ahogy csak a szeretet, a megbocsájtás végső pillanataiban lehetséges.

A színpadkép is hűen simul a Lear halálának rendezői koncepciójába. A színpadot Hircsu Mariann perspektivikusan rendezi be, ahol három dimenzió – egy átlátszó műanyag, egy ablak, és egy rámpa – strukturálja a játékteret. A síkok metszéspontjában pedig három képernyő helyezkedik függőleges elrendezésben. Ez a színpadkép mintha arra irányítaná a figyelmet, hogy a síkok lehatárolta színpadon valójában a lényeg a képernyő, azaz az, hogy minden csak közvetítettségben létezik, minden a közvetítő médium sajátságain átszűrve jelenik meg, minden csak önironikus reflexió. Nincs hozzáférés közvetlenül a valósághoz, vagy talán nem is létezik a közvetítetlen, szűretlen valóság. Színpad az egész világ, és a színpadvilág az igazi valóság. Más megközelítésben esetleg úgy is értelmezhető a síkok strukturálta játéktér, hogy a perspektíva tematizálása valójában a szereplők világának perspektívátlanságát jelzi. Fojtogatóan szűk, kaotikus ez a világ a szereplők szempontjából, hiszen a színpadot sok kis területre szabdalva alig marad mozgástér, és ott is egyensúlyozni kell, botladozni lehet csak. A három dimenzió kijelölte teret tovább strukturálja a negyedik beépítése: az előadás elején Rózsa Krisztián ugyanis Zságer Varga nemtetszése ellenére elveszi az egyik cintányért, és elhelyezi egy méterrel arrébb. Nem sokkal később erre a cintányérra aztán elkezd folyni a darabban többször is szóba hozott só, majd egy idő után vérrel egészül ki a folyam. Az amúgy is szűk teret az idő tovább szűkíti, a só majd a vér a halál, az irreverzibilitás hideg szükségszerűségét jeleníti meg.

A Lear halála, talán az előzőekből is látszik, nem kellemes előadás. Persze nevetünk, méghozzá időnként nagyon is, de ez a nevetés gyorsan keserű ízt kap, mert az áttűnések minden szinten (szöveg – vendégszöveg, két színész – rengeteg szerep, helyszínek – minimális támpontok az azonosításhoz, geometrikus – kaotikus díszlet, valóság – közvetítettség relációjában) azt a rémisztő tételt támasztják alá, hogy minden átmeneti, csak a halál biztos. A halál mint rettenetes létélmény elemi erővel kerül színpadra Miskolcon, és éppen a megjelenítés karizmatikus volta miatt nem lehet kellemes élmény ez a magával ragadó előadás. Aki tehát kellemes élményre vágyik, kerülje el ezt az előadást. Aki viszont igazi színházra vágyik, ahol a geometria szigorúságával mérik az emberi esendőséget és a halált, ne késlekedjen a jegyvásárlással.

Enyedi Éva: Lear halála Lear: HARSÁNYI ATTILA. Bolond: RÓZSA KRISZTIÁN. Közreműködik: ZSÁGER VARGA ÁKOS. Díszlet-, jelmeztervező: HIRCSU MARIANN. Dramaturg: ENYEDI ÉVA, KESZÉG LÁSZLÓ. Zene/zeneszerző: ZSÁGER VARGA ÁKOS. Video: HAJDUFI PÉTER. Súgó: MÁRTON B. ANDRÁS. Ügyelő-Rendezőasszisztens: SZALAY PETRA. Rendező: KESZÉG LÁSZLÓ. Bemutató: 2018. szeptember 28., Miskolci Nemzeti Színház, Játékszín. Fotó: Éder Vera

Almási Zsolt egyetemi docens a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetében, ahol elsősorban reneszánsz angol irodalommal foglalkozó kurzusokat tart. Publikációi angol és magyar nyelven a reneszánsz angol irodalom és filozófia különböző oldalaival foglalkoznak. Tagja számos magyar és külföldi tudományos testületnek: a Magyar Anglisztikai Társaság (HUSSE), a Magyar Shakespeare Bizottság titkára, tagja a MTA Köztestületének, PPKE Angol Intézetén belül működő Reneszánsz Kutatóközpontnak, továbbá a Tudor Symposiumnak, Cultures of Warnak. Jelenlegi kutatásainak központjában  Machiavelli 16-17. századi angliai hatástörténete, Shakespeare a digitális korban állnak.

nyomtat

Szerzők

-- Almási Zsolt --

Színház és kritika az egész világ, színész és kritikus benne minden ember.


További írások a rovatból

Lev Birinszkij: Bolondok tánca a Radnóti Színházban
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház a Városmajorban
színház

Egy tökéletes nap Szenteczki Zita rendezésében a Hatszín Teátrumban
Haydn out, Muse in – múzsadilemmák

Más művészeti ágakról

(kult-genocídium)
A filmek rejtett történetei a BIFF-en
Matthäus Wörle Ahol régen aludtunk és Miklós Ádám Mélypont érzés című dokumentumfimje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Révész Emese és Sipos Fanni Amíg én oviban vagyok című könyvéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés