Keszég rendezése pompásan mutatja be, hogy a halál és esendőség nem megérthető fogalmak, hanem azokra csak megfelelő eszközkészlettel reflektálni lehet. A kétszereplős reflexió pedig nem egy lineárisan építkező történetben lépteti fel Leart és a Bolondot Shakespeare Lear királyából, hanem a folyamatos önmagát kifigurázó áttűnések módján. A helyszínek észrevétlen tűnnek át egymásba, hiszen az előadást indító jelenet akár lehetne Lear királyból a vihar jelenet, de a szöveg modernsége cáfolni látszik ezt.  A következő szín lehet egy kórház, egy belgyógyászat, elfekvő vagy elmegyógyintézet, aztán Mónika show, később gratuláció egy színészi teljesítményhez, egy apa-lánya beszélgetés, továbbá egy királyi vacsora. A szöveg is a folyamatos áttűnésekre ad alkalmat, hiszen a darab szerzője, Enyedi Éva különleges érzékenységgel építi be saját szövegébe Shakespeare-Vörösmartyét, talán más fordítóét is, a középkori Akárkit és több más vendégszöveget. Az áttűnések követése folyamatosan fenntartja a nézők figyelmét, nincs idő elkalandozni, mert a darab beszippantja, magához láncolja őket.

Közben az előadás sohasem engedi elfelejteni, hogy a reflexióhoz távolság is kell. A színészek figyelmeztetnek, hogy ez csak, CSAK, színház: elnézést kérnek a trágár beszédért, kiszólnak a különleges zenét és hangeffektusokat a színpadon létrehozó Zságer Varga Ákosnak, az előadás elején nem kapcsolják le a nézőteret bevilágító lámpákat egy rövid ideig. Az előadás egyszerre metaszínház is, színház a színházról, hogy a néző mindig tudatában legyen a színházi illúzió távolságának a saját életétől.

Amilyen könnyedséggel tűnik át egyik helyszín a másikba, egyik szöveg a másikba, a színpad világa a közönség világába, ugyanilyen könnyedséggel és karizmával öltik magukra a színészek a különböző szerepeket, az újabb és újabb alakokat. Harsányi Attila elképesztő természetességgel játssza az öreg, szenilis királyt, az elfekvőben magányosan életét tengető öregembert, az elismert, magabiztos kissé alkoholista színészt, a Mónika show alpári nyugdíjasát, a kimért uralkodót, aki vacsorát ad az udvarnak, és közben az arisztokratikus hidegség álcája mögött reménytelenül várja a soha meg nem érkező Cordeliát, a perverz apát, sőt a saját temetésén a búcsúbeszédet kritizáló visszatérő halottat.

Rózsa Krisztián ugyancsak bravúrosan és fáradhatatlanul lép át az újabb és újabb szerepekbe: a Bolondéból a gondozóéba, a lányokéból a komornyikéba, Glosterébe, Edgaréba, Donald Trumpéból Mr. Beanébe, néha egyetlen jeleneten belül. Mindezeket a virtuóz szerepátlépéseket kellék, ruhacsere nélkül teszik a színészek, hogy az áttűnés a lehető legsimábban menjen, hogy csak a testtartással, az arckifejezéssel, a hangszínnel játszanak mesterfokon. Márpedig mesterfokon teszik ezt, hiszen a közönséget a lehető legnagyobb könnyedséggel viszik magukkal, ha kell a kínos nevetésbe (Mónika show, királyi vacsora), ha kell a torokszorító jelenetbe, amikor Lear és Cordelia úgy ölelik egymást, ahogy csak a szeretet, a megbocsájtás végső pillanataiban lehetséges.

A színpadkép is hűen simul a Lear halálának rendezői koncepciójába. A színpadot Hircsu Mariann perspektivikusan rendezi be, ahol három dimenzió – egy átlátszó műanyag, egy ablak, és egy rámpa – strukturálja a játékteret. A síkok metszéspontjában pedig három képernyő helyezkedik függőleges elrendezésben. Ez a színpadkép mintha arra irányítaná a figyelmet, hogy a síkok lehatárolta színpadon valójában a lényeg a képernyő, azaz az, hogy minden csak közvetítettségben létezik, minden a közvetítő médium sajátságain átszűrve jelenik meg, minden csak önironikus reflexió. Nincs hozzáférés közvetlenül a valósághoz, vagy talán nem is létezik a közvetítetlen, szűretlen valóság. Színpad az egész világ, és a színpadvilág az igazi valóság. Más megközelítésben esetleg úgy is értelmezhető a síkok strukturálta játéktér, hogy a perspektíva tematizálása valójában a szereplők világának perspektívátlanságát jelzi. Fojtogatóan szűk, kaotikus ez a világ a szereplők szempontjából, hiszen a színpadot sok kis területre szabdalva alig marad mozgástér, és ott is egyensúlyozni kell, botladozni lehet csak. A három dimenzió kijelölte teret tovább strukturálja a negyedik beépítése: az előadás elején Rózsa Krisztián ugyanis Zságer Varga nemtetszése ellenére elveszi az egyik cintányért, és elhelyezi egy méterrel arrébb. Nem sokkal később erre a cintányérra aztán elkezd folyni a darabban többször is szóba hozott só, majd egy idő után vérrel egészül ki a folyam. Az amúgy is szűk teret az idő tovább szűkíti, a só majd a vér a halál, az irreverzibilitás hideg szükségszerűségét jeleníti meg.

A Lear halála, talán az előzőekből is látszik, nem kellemes előadás. Persze nevetünk, méghozzá időnként nagyon is, de ez a nevetés gyorsan keserű ízt kap, mert az áttűnések minden szinten (szöveg – vendégszöveg, két színész – rengeteg szerep, helyszínek – minimális támpontok az azonosításhoz, geometrikus – kaotikus díszlet, valóság – közvetítettség relációjában) azt a rémisztő tételt támasztják alá, hogy minden átmeneti, csak a halál biztos. A halál mint rettenetes létélmény elemi erővel kerül színpadra Miskolcon, és éppen a megjelenítés karizmatikus volta miatt nem lehet kellemes élmény ez a magával ragadó előadás. Aki tehát kellemes élményre vágyik, kerülje el ezt az előadást. Aki viszont igazi színházra vágyik, ahol a geometria szigorúságával mérik az emberi esendőséget és a halált, ne késlekedjen a jegyvásárlással.

Enyedi Éva: Lear halála Lear: HARSÁNYI ATTILA. Bolond: RÓZSA KRISZTIÁN. Közreműködik: ZSÁGER VARGA ÁKOS. Díszlet-, jelmeztervező: HIRCSU MARIANN. Dramaturg: ENYEDI ÉVA, KESZÉG LÁSZLÓ. Zene/zeneszerző: ZSÁGER VARGA ÁKOS. Video: HAJDUFI PÉTER. Súgó: MÁRTON B. ANDRÁS. Ügyelő-Rendezőasszisztens: SZALAY PETRA. Rendező: KESZÉG LÁSZLÓ. Bemutató: 2018. szeptember 28., Miskolci Nemzeti Színház, Játékszín. Fotó: Éder Vera

Almási Zsolt egyetemi docens a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetében, ahol elsősorban reneszánsz angol irodalommal foglalkozó kurzusokat tart. Publikációi angol és magyar nyelven a reneszánsz angol irodalom és filozófia különböző oldalaival foglalkoznak. Tagja számos magyar és külföldi tudományos testületnek: a Magyar Anglisztikai Társaság (HUSSE), a Magyar Shakespeare Bizottság titkára, tagja a MTA Köztestületének, PPKE Angol Intézetén belül működő Reneszánsz Kutatóközpontnak, továbbá a Tudor Symposiumnak, Cultures of Warnak. Jelenlegi kutatásainak központjában  Machiavelli 16-17. századi angliai hatástörténete, Shakespeare a digitális korban állnak.