A téma izgalmas és sokrétű alapanyagot kínál, a filmművészetet és a színházat is számtalan esetben megihlette, egyik legtöbbször adaptált példája Bonnie és Clyde története. A pár ugyan csak két éven át tevékenykedett a bankszektorban, mégis tucatnyinál több rablást és autólopást hajtott végre. Az amerikai gazdasági válság légkörében – a 15 elkövetett gyilkosság ellenére is – még életükben korszerű Robin Hoodként váltak legendává. A rendszerváltást követő, annak reményeit gyászoló magyar társadalomban sem véletlenül lett modern kori Rózsa Sándor egyszerű bűnözőből Ambrus Attila, aki képes volt hat éven át macska-egér játékot űzni a hatóságokkal. A 21. század digitalizációját, a biztonsági rendszerek és a technika elképesztő fejlettségét tekintve szinte felfoghatatlan annak a cseh házaspárnak a története, akik 15 éven keresztül raboltak bankot Németországban. Az 1995 és 2010 között fosztogató férfi és nő 21 bankrablást hajtott végre, ráadásul ugyanazon a környéken. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy közben rendkívül udvariasak voltak, és bocsánatkérő levélke kíséretében olykor még vissza is juttatták az alkalmazottak autóit, akkor már érhető, miért mozgatta meg Alexis Latham fantáziáját a „gentleman rablók” története, akik legutolsó akciójuk során egy fiúgyermeket és 20 millió eurót hagytak maguk után.

A Jurányi Ház kamaratermében a befejezéssel indul a bemutató, egy férfi és egy nő krétával körberajzolva fekszik a padlón, utalva a végkifejletre: 2010 decemberében a házaspár tűzharcba keveredett, a férfit a mellkasába kapott lövés terítette le, a nő pedig öngyilkos lett. Vajon mi késztet arra egy párt, akik nem mellesleg szülők is, hogy a társadalmi konvenciókat, a törvényeket és a félelmet is félretéve bankot raboljanak udvariasan, mégis mindenre eltökélten? Ezt a kérdéskört kísérli meg a darab, ha nem is bejárni, de felvillantani belőle egy-egy részletet, alapvetően a két ember kapcsolatára, a köztük lévő kötődésre fókuszálva.

A Scallabouche Társulat alapítója, a rendezőként és színészként is alkotó Alexis Latham a narráció keretei között működteti darabjait, miközben folyamatosan bevonja a nézőket az aktuális színpadi helyzet alakulásába. Improvizációs gyakorlatok során építi fel az előadásokat, így a szöveget arra használja, hogy kiindulópont és alkalmankénti keret legyen, amelyből megszületik az estéről estére változó előadás. Most is így startolunk, Latham nagy energiákkal, ezúttal sztárrendőrként szólít meg minket, mint nagy reményű nyomozókat, közösen vizsgálva ki az esetet. A nézőkön túl partnerei ebben Szalontay Tünde és Elek Ferenc, akik nem először játszanak együtt. Az improvizáció érzékelhetően közel áll hozzájuk, a szituációkra és kihívásokra mindketten gyorsan és találóan reagálnak, a játék előrehaladtával pedig egyre jobban élvezik a bankrabló páros élethelyzeteinek szubjektív megjelenítését.

A humor éles fegyver, ha jól lövik el, a bemutató estéjén pedig bőven van részünk benne. A nevetés oltárának alapkövét Latham helyezi le, önmagát és magyar nyelvtudását is kifigurázva. Jelenléte olyan dinamizmust és erőt áraszt szét a térben, amely könnyedséggel és humorral párosul. Szalontay Tünde és Elek Ferenc eleinte nyugodt, vibrálás nélküli kezdéssel ellensúlyozza a direktori lendületet, majd folyamatosan és bravúrosan növeli mozgalmasságát és szellemes rögtönzéseit a térben. Nem könnyű műfaj ez, amikor a pár perc alatt felépített, abban egyre nagyobb biztonsággal működő színészt a rendező megállítja, és saját vagy nézői döntésre azonnal egy újabb helyzetbe tolja. Latham nem csupán narrálja és instruálja az előadást, de ha a helyzet plusz szereplőt kíván, azonnal át is vedlik. Kapunk így többek közt katatón módon, szenvedélyesen, kíváncsian, tragikusan és kaliforniai könnyedséggel kommunikáló szereplőket, akik az előadás egy pontján az előbbi érzelmi mechanizmusokat folyamatosan váltják egymás között. Az átváltozásnak minimális tárgyi eszközei a két ruhafogasról választott felsőruházati és egyéb kiegészítők, legtöbbször ugyanis elegendő egy fehér kréta fekete padlóval és hozzájuk egy Szalontay Tünde, aki pillanatok alatt teremt nekünk autót, tévét, gyereket vagy bármit, ami éppen kell.

A humor azonban nem fed le mindent, különösen, ha a rendező eredetileg a mögöttes okokra kíváncsi, ahogyan azt már Alexis Lathamtől megszokhattuk. Erre azonban a bemutató során nem kerül sor, a rögtönzések döntően poénokba torkollnak, így nem kapunk megoldókulcsokat arra, mi vesz rá egy embert a rablásra, hogyan képes azt összeegyeztetni a mindennapjaival és a családi életével. Komolyabb helyzet csupán kétszer adódik: az első rablást és annak hajszáját követő szituáció, az abba belebonyolódó nő döntése, valamint a bűntényekből kiszállni kívánó férfi reakciói.

A brit improvizációs technikával dolgozó előadásoknak nyilván sajátossága, hogy az adott este közönsége, részvétele, kollektív igénye meghatározza a darab alakulását, így nem meglepő, hogy a bemutató a poénokon remekül szórakozó közönség igénye felé tolódott el. Ugyanakkor többnyire Latham is a könnyedebb megoldások felé terelte a játékot, így azonban a háttérben lévő mozgatórugók egy-egy részlete is csupán a felszínt karcolja, az élcek garmadája pedig éppen a lényeges működésekről tereli el a figyelmet. Felmerül a kérdés, lehet-e tizenöt év bankrablásának, a házaspár kapcsolati rendszerének, bizalmának és kételyeinek, a kiváltó okainak feltárása és mindezekről a színházi térben történő, nézővel zajló együttgondolkodása mintegy másfél órában, ha a határok rendkívül tág térben mozognak, és a fókusz a túl sok szál érvényre juttatásának kísérlete között veszik el.

Scallabouche Theatre: Ketten. Szereplők: Elek Ferenc, Szalontay Tünde, Alexis Latham. Dramaturg: Garai Judit. Koncepció: Alexis Latham, Garai Judit. Jelmeztervező: Poprádi Flóra, Produkciós vezető: Stefán Gréta. Rendező: Alexis Latham. Bemutató: 2019. február 8. Jurányi Ház. Fotók: Gulyás Dóra