Sarah Kane Cleansed (Megtisztulva) című darabja egy titokzatos intézetbe vezet bennünket, ahol a társadalom nem kívánatos elemeit, egy homoszexuális párt és egy vérfertőző ikerpárt vetnek alá változatos kínzásoknak. Ám emberségüktől így sem tudják megfosztani őket.  A mű az in-yer-face (bele-a-pofádba) mozgalom, avagy új-brutalizmus egyik ikonikus drámája. „Ezek a darabok,” írja Aleks Sierz, e színházi jelenség egyik neves kutatója, „elkapják a néző grabancát, és addig rázzák, amíg fel nem fogja az üzenetet.”  

Fehér András rendező nem fél elkapni a néző grabancát, de legalábbis a kezénél fogva rángatni: mielőtt átvesszük a jegyeinket, figyelmeztetést kapunk, hogy az előadás alatt többször is helyszínt kell majd változtatnunk, míg a színészek a színpadon maradnak. A rendezői utasítások alól így a néző sem kivétel, mely szépen asszociál a darab diktatorikus világára. A koncepció viszont nem mindig kifizetődő: bár kizökkentő eszköznek határozottan működőképes, sokatmondó véletlen jelenet zajlott le, amikor egy súlyosan mozgássérült néző vitte magával a sámlit a következő helyszínre, amit viszont kivettek a kezéből, és így a földre kényszerült. Ez túlmegy a néző szabad akaratának művészi megkérdőjelezésén, és rámutat olyan gyakorlati megfontolások hiányára, mely jellemző volt az egész előadásra.

Kane darabjaival nem könnyű gyakorlatiasnak lenni. Szerzői utasításai sokszor már-már megvalósíthatatlanok: a földből napraforgó tör ki, miután egy pár szeretkezik, patkányok rágják egy szereplő arcát, szemtanúi vagyunk egy barbárul kivitelezett nemátalakító műtétnek, és Titus Andronicus-i csonkításokban sincs hiány.

A dráma 1998-as premierjén a West End-i Duke of York színházban semmilyen költséget nem kíméltek, hogy a szerzői utasításokat pontosan követhesse az előadás. Ott és akkor felejthetetlen és felkavaróan látványos produkció született, mely segített megvalósítani Kane híresen erős színpadi képeit: Jeremy Herber díszletmester mozgó, cincogó zsákokat használt patkányoknak, a vér vörös szalagokként gördült elő a színészek szájából, a tűz lobogó narancssárga kendő volt, hullott a hó, vakított a napfény, és rétté lett a börtönkert.

Mindez az Ódry Színpad kevésbé jó anyagi hátterével egy produkcióban elképzelhetetlen, és nem is lehet elvárás. Kézenfekvő, de ettől nem kevésbé üdítő megoldás volt egy sokkal minimalistább megközelítést választani. Ötletes koncepció, hogy a szerzői utasításokat a szereplők a legtöbbször csak felmondják, mintegy felolvasó-színházként; a koncepciónak viszont itt is, akárcsak a közönség mozgatásánál, bőven akadtak gyakorlati buktatói.

Az utasítások felmondását („anyagot melegít egy ezüstkanálon,” „ránéz, visszanéz rá,” „meghal”) sokszor nem kíséri semmilyen mozdulat, a hangsúly monoton; máskor a színészek teljes beleéléssel szavalják el ezeket; néha előadják a kimondott utasításokat, máskor teljesen kihúzzák őket a szövegkönyvből. A variációk a legtöbbször nem érződnek következetesnek, és úgy tűnik, indokolatlanul helyezik át a darab hangsúlyait.

Grace (Józsa Bettina) kínzása mentális, nem fizikális kínzássá lesz a produkcióban: megerőszakolása szinte utógondolat, nemátalakító műtétje alig kap időt vagy teret, és testvére iránti sokkoló szerelme is csak szavakban teljesedik ki. Mindezek ellenére az előadás megtartja központi figurájának, akinek viszont annyit enyhít a történetén, hogy az végül nem igazán vezet sehová. A cinikus mosollyal mondott zárósor („köszönöm, doktor”) így motiválatlan és súlytalan: nincs katarzis, melyet felkavaró módon meghálálhatna kínzójának.

A háttérből manipuláló szadista Tinker (Koller Krisztián) szinte véletlen kerül rivaldafénybe realisztikusan előadott, hosszas szexjelenetével, mely érzelmi utazásának látványos csúcspontja; a szereplőt viszont nem úgy építették fel, hogy ez a fókusz megérdemelt legyen. Korábban háttal áll a többi szereplőnek, mindig a közönséget nézi, nem vállal felelősséget azért, kínzójukként mekkora szerepe van a többi karakter életében, szándékosan húzódik az árnyékba. A váltás, ahogy szeretője keblébe zokog önnön törékenységének teljes átélésével túl hirtelen, miközben a többi szereplőnek megtagadja a rendezés az átélt érzelmi kiteljesedést és katarzist.  

Újabb kérdéseket vet fel a rendezői koncepcióról a zene, különösen a dalok használata. Az előadást élő zene kíséri (zeneszerző: Józsa Tamás) zongorán és vonós zenekaron, mely önmagában nagyon hatásos: a zene betölti a teret, kényszerít a figyelemre; a szólamok szépsége ellenére szinte fájdalmas hallgatni a túlzó hangerő miatt. Találó disszonanciát teremt, amikor a legbrutálisabb jelenetek alatt gyönyörű klasszikus zene szól. Az elidegenítő funkciót fokozza, hogy a produkció elején és végén a közönség közvetlen a zenekar mellett ül, oldalról és szemből nézve az előadást pedig látjuk a zenészeket. A zene használata akkor válik kérdésessé, amikor a karakterek dalra fakadnak: az előadott zeneszámok revüs műdalok és a szerző más munkáiból kiragadott, eredeti kontextusuk nélkül kínosan üres sorai („bárcsak születtem volna holtan,” „fekete hó hullik,”) súlyosan gyengítik a produkciót: iróniájuk éppolyan komolyan vehetetlen, mint fájdalmuk. 

Hasonlóan érthetetlen Robinnak (Vilmányi Benett) a darabhoz hozzátoldott monológja. A tizenkilenc éves, szende fiú úgy rajong Grace-ért, mint egy anyáért vagy egy tanárért: ártatlan szerelmének esélye sincs viszonzást találni, és amikor a szövegkönyvben szembesül a táncosnő (Nagy-Bakonyi Boglárka) által képviselt pornográf szexualitással, elborzad, fölkavarodik, és szégyelli magát a vonzalmáért. Az előadásban Robin nem reagál a táncosnőre, helyette Kane 1998-as Crave című darabjából ad elő egy monológot őrjöngő beleéléssel: „szeretnék veled cigizni a lépcsőn, amíg haza nem jön a szomszéd,” „meg akarom mosni a melled,” „jó filmeket és szar filmeket akarok nézni veled.” A Crave monológ stílusa élesen elüt a Cleansed kiforrottabb szövegétől, így ez az önkényesen betoldott szövegrészlet túlfűtött szenvedélyével kilóg a minimalista, csendes darabból, bár az éretlen karakterhez határozottan passzol. Ez a döntés viszont hősszerelmessé egyszerűsíti Robin karakterét, és öngyilkossági jelenete is súlyát veszti: érzelmi kitörését már nem lehet hova fokozni. Csak ismétli magát, amikor hurkot vet a nyaka köré."

Az agresszió a legtöbbször szóbeli vagy szimbolikus, mely bátor és eredeti értelmezése a szövegkönyvnek. Grace kínzása után és Rod halálánál viszont spriccelni kezd a falból a piros festék, és Robin halála után eltörnek egy művérkapszulát a mellkasán. Érzelmi súlya egyik esetben sincs a vérnek, és esztétikai funkciót sem igazán tölt be. Cinizmusa érdekes: az előadás fő koncepciójává tette Graham (Georgita Máté Dezső kiváló előadásában) érzelmi ürességét. A szereplők már vérezni sem tudnak: a fájdalom csak rájuk fröccsen. A koncepciót fenyegeti a nevetségessé válás, melyet felerősít az, hogy a termet elhagyva át kell lépnünk két szereplő vértócsában fekvő, meztelen hulláján, a folyosón. Bár ez a megoldás könnyen lehet megrázó, különösen azzal együtt, hogy a közönséget nem engedték tapsolni (megtagadva az érzelmi feloldást), az általános reakció a holttestek láttán fáradt sóhaj vagy összekuncogás volt.

Az egyik holttestünk Rod (Szalay Bence), akinek Carl (Hajdu Pézer) örök szerelmet esküszik a darab kezdetén. Rod figyelemzteti rá, hogy nem tudhat a jövőről, így értelmetlen örök hűséget fogadni: a lényeg, hogy most szeressék egymást. Carl Tinker kínzására elárulja Rodot, és a doktor kivágja a nyelvét. Szavak nélkül is ki akarja fejezni szerelmét, viszont miután a sárba írja, hogy „meg tudsz nekem bocsátani?”, Tinker levágja a kezeit. Carl szenvedése és néma sikolyai az előadás talán legemlékezetesebb pontjai; gyöngédsége Rod felé hitelesen jelenik meg a stilizált pózokban és átgondolt színészi játékban, kínzásának színpadi képe egy kegyetlen, neonfénnyel megvilágított piéta. Némasága átélt, kezeinek és végül lábainak elvesztése viszont különös mód alig játszik szerepet: amputálásuk után is használja őket. Bár násztánca torzult, kezei szabadon mozognak, pózait is könnyedén veszi fel a későbbi jelenetekben, és büszkén jár fel-alá. Ha az elveszett végtagok használatának ellentmondása szándékos, ez nem érződik.

Bár a produkció végső soron sajnos összeomlik saját ambíciójának súlya alatt, mindenképpen elismerésre méltóak a merész megoldások, a színészeknek és zenészeknek pedig mindenképp jár az a taps, mely az előadás végén elmaradt.

Sarah Kane: Cleansed (Megtisztulva). Koller Krisztián, Józsa Bettina, Georgita Máté Dezső, Vilmányi Benett, Hajdú Péter, Szalay Bence, Nagy-Bakonyi Boglárka. Zeneszerző: Józsa Tamás. Zenészek: Rozsnyói Judit, Bettermann Rebeka, Józsa Tamás. Díszlettervező: Szilágyi Szabolcs. Rendezőasszisztens: Szilágyi Brigitta. Rendező: Fehér András. Bemutató: 2019. január 11., Ódry Színpad.

Székelyhidi E. Johanna az ELTE BTK Doktori Irodalomtudományi Iskolájának hallgatója, ahol genderkérdéseket kutat kortárs angol drámákban. Az EASPop kutatócsoport tagjaként rajongói történetekkel foglalkozik a popkultúrában.