A nyelv itt kardinális kérdés. Wagnert se hallgatna végig egyetlen németajkú sem olasz fordításban. De nemcsak erről van szó: a beszélt idegen nyelvekbe is rendre beszüremkedő, mindig az első szótagot hangsúlyozó magyar akcentus, der ungarische Akzent (legutóbb - elég ironikusan - a berlini magyar évadot is erről nevezték el), összetéveszthetetlen nyelvi sajátságunk. Annak idején Bartók megújította a szövegkezelést, és a népdalokra jellemző természetes hangsúlyrend szerint kell énekelni a szöveget. A magyar prozódiát a mindennapokban itt gyakran karikírozzák. Bartóknál a zenei és a beszédhangsúly természetesen esik egybe - a német nyelvre erőltetni a magyar prozódiát olyan lenne, mint nekik a magyar akcentus: természetellenes és valahol nevetséges.

Nem magyar ajkú énekeseknek meg kellene tiltani, hogy a Kékszakállút énekeljék - suhan át rajtam a gondolat az első taktusoknál. Igazságtalanul. James Johnson bariton a Kékszakállú első mondataiban még láthatóan (és hallhatóan) küzd a nyelvvel: nemcsak a magánhangzók és mássalhangzók kiejtésével, hanem a szóhangsúly intonálásával is. De hamar rátalál a ritmusra, és egyre meglepőbb tisztaságú a szövegmondása. Tiszteletre méltó teljesítmény. Akcentusa még illik is a szerep karakteréhez: hátborzongatóan idegenszerű, magányos kolosszusként magasodik a zenekar fölé. Eszembe jut Marton Éva és Samuel Ramey felvétele: a különös akcentus még dramaturgiailag is jellemezheti a titkaiba burkolózó férfit (a dirigens itt is Fischer Ádám). A vár és a herceg diatonikus, népzenei zárt karaktere Johnson és Fischer közös interpretációjában tökéletesen megjelenik.

Judit esetében talán még fontosabb lenne a tökéletes szövegmondás, ám a magyar nyelv hangzásbeli sajátosságain kívül a pentaton népdaljelleg is erőpróba az idegen énekes és közönség számára. Hiszen a bécsi közönség előtt rejtve marad az a kincs, amely az épp kilencven éve bemutatott műben számunkra feltárul. A várat bevezető zene, az ötfokú népdalmotívum változatainak sora itt nem ismerős. Idegen, különös dallam.

Judit szerepében Iris Vermillion mezzoszoprán meglepően tiszta kiejtéssel indít, és ahogy a vezérmotívum lehajló, tört négyeshangzatával felel Kékszakállú kérdésére, nemcsak a férfit, de hamar megnyer magának engem is - pedig az "a" hangjai rendre "o"-ba fordulnak, fura, soha nem hallott diftongusokat eredményezve. A Judit szólamára jellemző kromatikus és romantikusan heves gesztusok, a feszült zenei hangzások vizuálisan éles ellentétben állnak az énekes testtartásával: Vermillion testhez szorított, összekulcsolt karral énekel a koncert első felében. Ahogy azonban Juditként sorra nyitja az ajtókat, ahogy feltárulnak a titkok, az énekesnő is felveszi a zene expresszív gesztusait.

A mély lágékban különösen gyönyörűen zengő Vermillion közben egyre kevésbé tudja megtartani a magyaros kiejtést, ami főleg a Vér szárad a fegyvereken, legszebbik koronád véres... résznél bántó - valószínűleg egyedül számomra az itt. Egy szót sem értek, pedig Fischer iszonyú szuggesztív erővel, profilból is leolvasható széles artikulációval, némán mondja elő a szöveget. Azon kapom magam, hogy vele mondom én is a librettót: mint egy gyermekéért drukkoló szülő izgulom végig az előadást.

Előadást mondok, mert Fischer Ádám karmesteri szuggesztivitása a koncertből természetszerűleg hiányzó rendezés és látványért is kárpótol. Kovalik sok vihart kavart rendezése jut eszembe, ahol az operaházi zenekart a színpadra ültetve, a két szereplőt a befedett zenekari árokba süllyesztve-szorítva gyakorlatilag Kovács János karnagyé lett a főszerep - olyannyira, hogy a Regős prológusát is ő mondta el (itt kimaradt) (kritikák: 1, 2). Abban a sok vihart kavart budapesti előadásban a Kékszakállú és Judit sokak számára csak illusztrálta, nem megjelenítette a zenedrámát - itt Bécsben, koncertről lévén szó, semmilyen kísérlet nem történt a vizuális megjelenítésre (a félig szcenírozott előadásoknak művészileg igazolható értelmét - személy szerint - nem látom.)

A drámaiságot a zenével teremti meg Fischer: talán a megszokottnál hosszabbak a szünetek, nagyobbak a csöndek - messze nem konvencionálisan interpretálja a bartóki zenét, a Musikverein orgonája pedig olyan magától értetődően illeszkedik a zenei szövetbe, mintha természetes lenne, hogy minden előadásban ilyen minőségű hangszer áll rendelkezésre. Épp ez a nem-kanonikus, nem szokványos megközelítés, a feszült várakozás, a kitartott csöndek, a pontos szövegmondásra történő énekesi erőfeszítés és a szövegért való karmesteri drukk teszi feledhetetlenné az estét. Ami Budapesten evidencia, azért itt Bécsben minden pillanatban meg kell küzdeni.

Bartók egyetlen operáját még otthon is keveset játsszák - az újévi koncertjeiről széles körben ismert bécsi Musikverein (nem tévesztendő össze a szomszédban álló szecessziós Konzerthausszal!) vájtfülű közönségének nagy része először találkozott ezzel a művel. Legalábbis a zsöllye közönsége lehajtott fejjel, olvasószemüvegben, szorgosan tanulmányozza a librettót két nyelven leközlő műsorfüzetet. Pedig elég lenne ismerni a meséjét: Fischer soha korábban nem hallott plaszticitással jeleníti meg az ajtók mögött feltáruló világot. Az ő személyes győzelme az este: ahogy összeszorított ököllel a koncert végén a levegőbe csap, ezt a küzdelmet igazolja. Az előadás után többen megállítanak. Bécsben zrillió náció él, de most felismerik, hogy magyarul, és nem valamely másik egzotikus nyelven beszélünk. Ezt a koncert, a bartóki zene és a nyelvünk ritmusát megalkuvás nélkül kikényszerítő Fischer Ádám személyes érdemének tudom be.