Futott, ahogy bírt. Kerülgette a járókelőket, közben igyekezett a járdán maradni. Csak akkor lassított, amikor meglátta a lányt. Megállt, és hátát egy ház falának vetve megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy nem halogathatja tovább, már így is túl sokáig várt. Benyúlt a nadrágzsebébe és megnyugodott, az apró tárgy még mindig ott lapult. Elindult a lány felé, de ebben a pillanatban megkocogtatták a vállát... 

– Nem teheted! Nincs hozzá jogod – mondta egy csendes, panaszos hang. Inkább kérlelő, mint parancsoló volt, és némi lemondás bujkált benne, mintha a hang tulajdonosa tudta volna, hogy a másik úgyis megteszi.

És valóban, amint odalépett a szoborhoz, a nyivákoló lény egy pukkanással eltűnt, ő pedig végigsimította a szobor arcát, miközben arra gondolt, hogy olyan, mintha még mindig élne, aztán hirtelen mozdulattal kirántotta a kis szütyőt a nadrágzsebéből és a szobor fejéhez csapta.

A varázslat működött, meglepően gyorsan telt meg élettel és melegséggel az addig is fürkészőnek tűnő szempár, miközben a kezében tartott markolaton még szorosabbra fonódtak az ujjai. A lány teljesen megelevenedett, ahogy az utca is, mindenhonnan özönleni kezdtek a lények, fegyverrel és fegyvertelenül, riasztóan körözni kezdtek körülöttük, oly szorosra vonva, és egyre fenyegetőbben, hogy végül nem volt más választásuk, mint összefordítani a hátukat, és üdvözlés és köszönet helyett a lány felemelte a kezében tartott kardot, a másik pedig az energiát hívta zümmögő elektromossággal a tenyerébe.

Mint a lovagkor hajnalán, gondolta magában a varázslótanonc, bár akkor egy boszorkányt elégettek volna és nem bajlódnak a kővé változtatásával. A vállát ért finom lökésre ösztönösen behúzta a fejét, hogy a hátrafelé indított kardcsapás levigye a démon fejét, mielőtt az beleharaphatna, mérget fecskendezve a testébe.  

– Megmentettél – nyögte. – Köszönöm.

– Ahogy én is neked az ellenvarázslatot – jött a válasz, a démonok pedig eltűntek.

Döbbenten bámultak egymásra, a fiú és a lány, mintha akkor látnák egymást először, ahogy bizonyára így is volt. Végül a lány szólalt meg elsőként, igaz előtte elmosolyodott és ettől a mosolytól a másik teljesen magához tért és eszébe jutott, hogy miért rohant úgy az előbb. Olyan régóta várta az alkalmat, hogy a barátnője nélkül megszólíthassa a lányt, és neki is jusson ebből a végtelenül meleg, édesen bájos mosolyból:

– Valamit mondani szerettél volna? – kérdezte kedves, határozott hangon.

Rózsaszín – Kertész Edina része

Tornazsák – Tamás Zsuzsa része

A Blahánál – Mészöly Ági része

Képek forrása: Pixabay