Erős alapozás, ha előző este a Bass Extremes DVD-t néztem, amelyen két zseniális basszusgitáros tart bemutatót hangszertechnikájából? Akkor úgy gondoltam, hogy ezt már nem lehet überelni: tappingelés, pickelés, négy- és ötujjas ritmusminták, üveghangok, második harmonikus flagoletto jobbkéz mutatóujjal tompított húrokon és mindez szédítő tempóban... most pedig lelkiismeret-furdalásom van, hogy túlalapoztam a mai élményt. (Egy kis részlet a filmből:)


A közönség az egész teret betöltötte: én sajnos a közelség mellett döntöttem, a látványos elemek miatt azonban jobb lett volna az emelt sorokba férkőznöm. Az utolsó, megkésett telefonbeszélgetések is elhaltak - figyelmeztetve, hogy illik kikapcsolnom a sajátomat - a megnövekedett alapzajnak, vagy inkább a színpadra gyülekező zenészeknek köszönhetően.

A zene úgy indult, mint valami magyar keserves, aztán egyre világosabbá váltak a szerb gyökerek, a szabálytalan, aszimmetrikus ritmusok. Az első néhány számban főként a technikai virtuozitásból tartottak bemutatót a zenészek - az én lelkiismeretem pedig megnyugodott, mert valóban, lehet még újat mutatni Victor Wooten és Steve Bailey után.

Különböző összetételekben játszottak: duóban, trióban, kvartettben, néhol szextettben, megtűzdelve persze szólókkal. A megdöbbentő az együttes hangterjedelme volt, mivel a rendkívül magas fekvések, valamint a "rendellenes" vonóhasználat miatt néhol a romantikus vonóskvartettet vagy triót közelítette meg, brümmögő basszusokkal, "brácsákkal" és "hegedűkkel" - az üveghangok illetve harmonikusok (felhangok) révén pedig még efölötti regiszterekkel is kiegészítve.

A darabok építkezése minimalista/repetitív volt: az egyes rétegek fázisban eltolt lüktetésben, itt-ott érdekes metazenével fűszerezve épültek egymásra - a délszlávos lüktetés pedig a maga részéről emészthető tánczenévé avanzsálta a pulzálást.

Egy idő után kezdtem telítődni: ennyi zsenialitás ilyen kis helyen unalmassá tud válni. Ekkor azonban az egyik játékos a feje tetejére állította bőgőjét és mögé állt. Pusztán látványelemnek tűnt mindaddig, amíg fel nem fedeztem, hogy "fejjel lefelé" játszik a hangszerén. Azaz ő a talpán állt, de a hangszer nyakán lefogott hangokat még a fogólapon, a lefogás alatt szólaltatta meg vonójával.

Azután egyre több nagybőgő állt a feje tetejére, míg végül hat feje tetejére állított nagybőgőn játszott az együttes: hol pszeudoelektronikus hangzást csikarva ki a hangszerből a testét súrolva, illetve itt-ott így-úgy megütve vagy a húrok olyan részeit használva a játékhoz, amelyek a "rendes" használatból kiesnek: például a húrláb és a húrok végső rögzítése közötti húrrészt vagy a fogólap eleje és a húrgép közöttit - vonóval, ujjal, ütve, csípve, "harapva"...

Ez volt az a pillanat, amikor újra az az illúzióm támadt, hogy na ezt már nem lehet überelni. De ismét tévedtem: az előadás végefelé két-két zenész állt egy-egy hangszerhez és a húrláb alatti húrrészen (kezdetben a földön kuporogva) illetve normálisan a fogólapon kezdett a hat zenész játszani. Aztán a hangszer aljára jutó játékos felemelte a nagybőgőt, úgy hogy az vízszintesen állt és körbejártak a három vízszintes nagybőgővel - hangszerenként két zenész játék közben! Aztán a három vízszintes nagybőgő egymás fölé került, piramist alkotva - még mindig játék közben.

Ha mondják, nem hiszem el. De láttam. A közönség le volt taglózva a zseniális előadástól és ütemes vastapsban követelte a ráadást. Még egy utolsó szám erejéig, még egyszer a részesei lehettünk ennek a felejthetetlen élménynek, mielőtt felpislákoltak a reflektorok és a lámpák az utcai lüktetésbe, a hétköznapokba vetettek vissza.