Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat / Szentivánéji álom a Szegedi Nemzeti Színházban / PRAE.HU

Horgas rendezésében a gyönyörű, igéző álomban megjelenő sebzett világ játssza a főszerepet, amely sebzettség legalább három szinten jelenik meg a patikamérleggel mért fájdalmas tragédia és a vásári komédia elegyében. Az előadást a fiatal szerelmesek indítják kedves tűzugró jelenetükkel, aminek a végén elalszanak (talán álom minden, ami utána következik?). A magánszféra kedvességét ellenpontozza, hogy utána az erőszakos nagypolitikai világába lépünk át: az amazonok palotájának athéni megszállása (különlegesen magával ragadó vizuális technológia segítségével) és az amazonok kegyetlen leigázása mutatja az embervilág sebzettségét. Ezen, egyébként nem szokványos előkészítés után nyilvánvaló, hogy a győztes, Theseus (Szegezdi Róbert) és Hippolyta, a fogoly (Borsos Beáta) házasságra készülődése sem lesz egy leányálom: a sebhelyes arcú amazon királynő tárgyiasul, akit Theseus nyugodtan utasítgathat, egy kegyetlen mozdulattal szőke, hosszú hajú nővé alakíthat, arcának sebébe nyúlva kínozhat. A tündérvilág is hasonlóan sebzett, hiszen Oberon (Medveczky Balázs) és Titania (Menczel Andrea) kozmikussá növelt alakjai között a kegyetlen harag és kicsinyes féltékenység a probléma forrása, ahol ismét a megoldásnak a nő tárgyiasítása, megaláztatása tűnik. A sebzettséget tragikusan jeleníti meg az előadást lezáró jelenet, ahol a palota megrohamozásakor megsebesített védő leheli ki lelkét az egyik tündér karjaiban.

Különös tragikus erőt kölcsönöz ennek a jelenetnek az előtte színre vitt hosszú haláltusa immár a vásári komédia eszközkészletével, amikor a Pyramust alakító Zuboly (Kárász Zénó) meglehetős körülményességgel hal meg: többször újraéledve, bejárva az nézőteret, széksorokat felforgatva nyugszik el végre, sőt az előadáson, amit én láttam, még kölcsönvett az egyik nézőtől egy mankót, hogy azzal is bohóckodjék egy sort. A rekeszizmokat próbáló nevetést még nem feledve üti gyomron végül a nézőt az utolsó jelenet megrázó, ikonikus pietája, mely ezáltal keretbe foglalja az előadást.

Ebben az erőszakos és sebzett világban kell a fiatal szerelmeseknek feltalálniuk magukat, kell beteljesíteni a szerelmüket. Ágoston Katalin Hermiája pompásan jeleníti meg az athéni úrilányt, aki egyik pillanatban kamaszosan szerelmes, ártatlanul visszahúzódó, máskor meg elkeseredettségét velőtrázó, toporzékoló sikításban fejezi ki. Rétfalvi Tamás (Lysander) és Ferencz Nándor (Demetrius) kegyetlen hirtelenséggel váltják szerelmük tárgyát, járják be az utat szerelemtől visszautasításig, visszautasítástól szerelemig, hogy aztán végül visszakapják átalakult, a szerelem beteljesítésére kész énjüket. Csorba Kata Helénája is kiválóan hozza a ragaszkodó és lepattintott szerelmest, aki meghatározó színpadi jelenléttel próbál eligazodni az értelmezhetetlen helyzetben, amikor mindkét athéni ifjú szerelmével kezdi ostromolni. Az előadásban külön gondolatébresztő, hogy a bonyodalmak rendeződése után, amikor mindenki megtalálja a párját, nem kap nagy hangsúlyt a révbe érés motívuma, hanem inkább nyitva marad a kérdés, vajon az egymásra találással minden véglegesen rendbe jöhet-e ebben a sebzett világban.

A szamár-Zuboly és Titania szerelme

A világok hipnotikus jellegét erősíti a díszlet (Horgas Péter munkája) és az audiovizuális élmény, amely a folyamatos áttűnések dinamikájával delejezi meg a nézőt. Az előadás megjelenítette világ folyamatos mozgását alapozza meg a forgószínpad: Athén, a színjátszók tisztása, a tündérvilág és az erdő zegzugos helyszínei a színpad mozgatásával érhetőek el. Különösen magával ragadó Puck és az egyik tündérlány fény-tűz játéka, valamint a túlvilági hangulatot idéző gyönyörű zenék és dalok, a tündérek gyönyörű táncai. Az igéző álom mintha játékosan rémálommá is válna, amikor pillanatokra maguk az emberek is díszletté válnak, hiszen Oberon és Puck a szerelmesek pontosan koreografált mozdulatait készítik elő, határozzák meg, vagy játsszák elő. A tökéletes koreográfiát jelzi az is, hogy Oberon és Puck nemcsak meghatározzák, uralják az emberek mozdulatait, gondolatait, hanem elképesztő könnyedséggel alakulnak maguk is díszletté, hiszen esetenként maguk lesznek az ülőhelyek, amelyekre az őket nem látó szerelmesek telepszenek. Ebbe a tökéletes harmóniába, vagy – ha szeretnénk – kegyetlen meghatározottságba illeszkedik szamár-Zuboly és Titania szerelme is, ahol a tündérkirályné a szerelem (Puck csínye) hatására egyszerre lesz emberi, nagyon is esendően emberi. A tündérvilág és embervilág közötti átjárás metaforikus lehetőségét sok előadásban (budapesti Nemzeti, Vígszínház) a társadalmi hierarchia csúcsán lévők szerepkettőzése hozza, míg ebben az előadásban Puck és Philostrat azonos színésszel (Poroszlay Kristóf) játszatása, mintegy azt jelzi, hogy a kapcsolat nem fölülről tételeződik, hanem a játékosságában kegyetlen, kegyetlenségében játékos szolga révén.

Arany János fordítását választotta Horgas az előadás alapanyagául, és ez tökéletesen harmonizál az előadás álomszerűségével a modern betoldásokkal együtt. Arany szövege, legyünk őszinték, nehéz. Nehéz mondani, nehéz hallás után elsőre megérteni. De éppen ebből a nem mindennapiságból, nehézségből adódik, hogy arra irányítja a figyelmet, hogy itt elrugaszkodunk a mindennapi léttől, olyan delejes világba csöppenünk, amely emelkedettsége révén lép ki a mindennapi életből. Mindez persze meglehetősen nagy feladatot ró a színészekre, akik pompásan birkóznak meg a szöveggel, és mutatják meg, hogy az alaposan megértett 19. századi fordítást is elő lehet adni úgy, hogy a közönség ne azt érezze, hogy itt valami ódon szöveg hangzik el, amit sem a színész, sem a közönség nem ért. Arany szövege ebben az előadásban él, megszólít, a veretes nyelvezet pompásan járul hozzá a megteremtett igéző világhoz.

Hogyan lehet, tehát röviden összefoglalni, milyen is Horgas Ádám Szentivánéji álma? Talán legegyszerűbb Zuboly szavaival megfogalmazni. Zubolynak a szavaival, aki megpróbálja elmondani, milyen is az elképzelhetetlen, igéző világgal találkozni, amikor is a páli mondatot (1Kor. 2: 9.) összezavarva, és mégis nagyon is átélhetően idézi: „Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat ...". Aki kíváncsi egy ilyen megrázóan fenséges élményre, semmiképpen se hagyja ki az előadást.

Almási Zsolt egyetemi docens a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetében, ahol elsősorban reneszánsz angol irodalommal foglalkozó kurzusokat tart. Publikációi angol és magyar nyelven a reneszánsz angol irodalom és filozófia különböző oldalaival foglalkoznak. Tagja számos magyar és külföldi tudományos testületnek: a Magyar Anglisztikai Társaság (HUSSE), a Magyar Shakespeare Bizottság titkára, tagja a MTA Köztestületének, PPKE Angol Intézetén belül működő Reneszánsz Kutatóközpontnak, továbbá a Tudor Symposiumnak, Cultures of Warnak. Jelenlegi kutatásainak központjában Machiavelli 16-17. századi angliai hatástörténete, Shakespeare a digitális korban állnak.

Szentivánéji álom