Elfelejtett, elhagyott romok, feltárhatatlan térszerkezetek, ordító, felismerhetetlen hangokat adó szörnyek és a hideg éjszaka teljes sötétsége: a gótikus irodalom elengedhetetlen kellékei, amelyek folyamatosan fenyegetik az ember diszkurzív és biológiai fogalmának alapjait. Jobban megérthetjük a gótikus horror poszthumán potencialitását, ha röviden felidézzük Gilles Deleuze gondolatait a gótikus képek vonalairól és geometriájáról: „ez a vonal először is dekoratív, felszíni, de ez egy materiális dekoráció, amely nem alakít ki formát; egy olyan geometria, amely már nem a lényegi és örökkévaló szolgálatában áll, hanem »problémák« és »esetlegességek«, az elválasztás, összekötés, rávetítés és a metszés szolgálatába van állítva”. A gótika félelmetessége megszakítottságából, lezárhatatlanságából, bizonytalanságából táplálkozik; sőt, Deleuze soraiban észrevehetjük az összekötés és a metszés szavak szinte közvetlenül egymás után történő használatát. Az összekötés és a hozzáadás egészen közel húzódik a metszés és a megszakítás eshetőségéhez; csakúgy, mint napjainkban, amikor a közös világunkkal való összeköttetés és az „emberi” mint központi kategória eltörlése együttesen szervezi életünket. Azonban ha közelről figyeljük az idézett mondatot, az is látszik, hogy a geometriai leírás magának a leírásnak a nyelvére is érvényes: egy dadogó, bizonytalan, hagyományos értelemben nőies, különnemű dolgokat összekötő megszólalássá alakítja. Ennyit elöljáróban szilárdságról és törésekről, testekről és nyelvről, nemiségről és a horrorról – a továbbiakban egy, ezeket a témákat játékba hozó konkrét művet vizsgálunk.

Miért van az, hogy Mary Shelly gótikus horrorjában, a Frankensteinben a férfi szörny létrejöhet, az önálló szaporodásra képes női szörnynek viszont el kell pusztulnia? (Aki nem emlékezne: mielőtt életre keltene egy női lényt is a gótikus tudós, tudatosan elpusztítja azt.) Ez a kérdés fog vezetni minket, hogy felfedezzük a női test elnyomásának és kizárásának évszázados mintázatait, illetve hogy ráláthassunk a pusztulásra ítélt szörny queer jellegére. Ez mutathatja ugyanis azt az alapvető, rendszerszintű kirekesztési folyamatot, ami a határozott körvonalakkal megkonstruált maszkulin test, a racionális gondolkodás dominanciája és a bizonytalan, fluid, szivárgó női testek irracionalitása között létesül.

A Frankenstein női szörnye (és annak kivégzése) pontosan ezt testesíti meg: egy nem szilárd határvonalakkal rendelkező lénynek nem lehet helye a feltalálás és a tudomány világában.

Az esetlegességek, a radikális elválasztás, valamint ezen elválasztások kudarca egyaránt jellemzők a női test szivárgó határfelületeire és a gótikus horrortörténetek szörnyeire is. Shelly könyvében a két aspektus összekapcsolódik. Ugyanis míg a férfi szörny esetében a maszkulinitás megkötő, megszilárdító jellegzetességként tételeződik, addig a női szörny teste „irracionálisként”, nem egy központ köré szerveződő értelemként jelenik meg – ami félelmet kelt, és ami már nem maradhat életben. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Frankenstein férfi szörnyének nincsen neve, feltalálója inkább tárgyként, mintsem emberként kezeli – ám határozott alakja van. Így bár nem léphet be a politika vagy a közélet színtereire, azonban egyáltalán létrejöhet. Ezzel szemben a női szörny folyamatosan befejezetlen, félkész alkotás, amely megrekedt élet és halál között – puha, nedves felépítéséből adódóan valójában nem is alkotódhat meg egy, a befejezettség felől elgondolt értelemben. Míg a férfi szörny szőrzete és erőteljesebb izomzata elfedi belső szerveit a külső pillantás elől, addig a női szörny a regényben mindvégig közel átlátszó, így láthatóvá lesznek a test belső, bizonytalan rétegei. Ezáltal úgy tűnhet, hogy a női szörny folyamatosan túl akar magán lépni, folyamatosan ki akar folyni és meg akarja haladni azokat a szilárd, határozott testi határvonalakat, amelyeket Victor Frankenstein alkotott meg számára. A tudós attól retteg a női szörny tervezése közben, hogy az majd utódokkal az egész emberiséget veszélyeztetve uralomra tör, és önmagától szaporodva képes lesz egy egész szörnykolóniát alapítani. Ez a félelem részben szól csak a terhesség potencialitásáról. Valójában a női test önmagát meghaladó fluiditásának erőszakos elnyomásáról, és „tudományos” fegyelmezéséről van szó. Nem csak az utódokkal van probléma, hanem a női test feltételezett bizonytalan, uralhatatlan, a gótikus vonalakra emlékeztető jellegével is. És ez az a jelleg, ami poszthumán korunkban mind fontosabbá válik, amikor is a konvencionálisan (szilárd határvonalak mentén) elgondolt ember világban való kitüntetettsége mind tarthatatlanabbá válik.

Itt merül fel, hogy a női szörny halála csak a modern racionalitás felől vizsgálva tűnik teljes kudarcnak. Lehet, hogy a produktivista, racionális szemlélettel szemben erőteljesebb lázadást jelent a nőszörny több réteggel is rendelkező passzivitása? A férfi szörnyet felépítő maszkulin keménysége meggátolja abban, hogy szökésvonalakat nyisson meg a modernitás említett horizontján – márpedig a modernitás központi és korlátozó kategóriáinak újraértése egyre sürgetőbb feladatunkká válik (ez lenne ennek a tárcasorozatnak is a célkitűzése.) A női szörny húsának lágysága ezzel szeben a gótikus geometria szabálytalansága mentén szerveződik, ami – Deleuze leírását követve – lehetővé teszi a különböző szintek közti szabáytalan átjárást. Innen nézve tehát nem lehetséges a fluid testet egy maszkulin tudós racionalitásán keresztül elpusztítani, hiszen ez csak fokozza annak határozott célt és lezárt egységet nélkülöző sajátosságát. A nőszörny nem akar uralomra törni, sőt akár életben maradni a hagyományos értelemben, éppen ellenkezőleg: mozgékonysága a hagyományos értelem alól való kibújást jelentheti. Ebben a mozgékonyságban ismerhetjük fel a Frankenstein női szörnyének queer vonásait.

Judith Halberstam a The Queer Art of Failure című könyvében a bukással, a kudarccal kapcsolja össze a queer elméletet, amikor megjegyzi, hogy bár szokásosan a bukás és a gyengeség jele, a queerek ezt a kudarcosságot fegyverként kívánják használni a fennálló heteronormatív társadalommal szemben. A queerek olyan folyékonyak és flexibilisek, hogy kikezdnek bármilyen olyan társadalmi rendszert, ami megragadni vagy felülírni kívánja őket. Példánkban ez a felforgató erő magát a horrort hozza létre. Úgy gondolom, fontos teoretikus lehetőség a női szörny rettenetes megszűnésében egy queer kudarcos performativitást felfedezni, egy olyan politikai tettet, amely a negativitáson keresztül lép be a hatalmi mezőbe. A queerség lényegéhez tartozik ugyanis a létezés zavaros, széteső és szélsőséges megélése, amely egyben a végesség és a megszűnés elfogadásával is jár. Ezzel a negativitással való játéknak tekinthető a queer életforma, amely folyamatosan felveti a pusztulás lehetőségét a végesség hangsúlyozásával. Ezáltal bír komolyabb potencialitással Frankenstein megölt teremtménye is, hiszen egyszerre kezdi ki az uralkodó (és magára nézve is káros) hatalmi rendszereket, és teszi elgondolhatóvá a kihalás képzetét ökológiai válságba jutott korunkban. Mindezt csak elpusztításán keresztül tudja ilyen élesen közvetíteni: a szörnyeknek, ha életben maradtak volna, mindvégig szembe kellett volna nézni a kirekesztés, a megvetés és a gyűlölet megnyilvánulásaival, amelyeknek éppen az ember fallogocentrikus értelmezései és „kemény fogalmisága”, valamint a kapitalizmus produktivitáson nyugvó elmélete adják az alapját.

A queerségnek a megszűnéshez és a felszámolódáshoz való viszonya eszünkbe juttathatja Deleuze mazochizmusról szóló könyvét is. A mazochista valójában az alárendelődést, a fájdalmat, az ostromlottságot folyamatként vagy teátrális szeánszként élvezi. A fájdalom összecsomósodását és perverz összeállásait különböző kellékek – kötelek, ostorok, szegecsek, bilincsek – színrevitele váltja ki. Ez a színrevitel azonban mindig hosszadalmas, folyamatszerű és lényegileg nem ragadható meg a hatalom, az erő és a fájdalom hagyományos összesűrűsödéseiben. Ha megpróbáljuk Deleuze mazochizmuselméletét összekapcsolni a női szörny fluid testének megsemmisítésével, akkor eljuthatunk Shelly könyvének központi sajátosságához: a női szörny elpusztítása a fallogocentrikus tervezői logika kisiklatása egy olyan rendszer felé, aminek többé semmi köze ahhoz a modern ember fogalomhoz, amely pokollá tette Frankenstein szörnyeinek életét. A női szörny esetében nem érvényesek a hatalom vagy a pusztulás eddigi kategóriái, ami a heteronormatív szexualitás megszüntetésével is együtt jár – míg ezzel párhuzamosan az élet egészét a mozgékonyságon és a bizonytalanságon alapuló furcsa terjedési potenciállal látja el. A queerség, a hibriditás mazochizmusa átalakítja az emberi szaporodás elképzelését is: nem képes a megszokott, szigorú viktoriánus erkölcs szerint közösülni az, aki látta a hibrid szörny húsának szétterjedését.

Fontos látnunk, hogy a Frankenstein mint szöveg működése is ehhez hasonló: a levelekből, különböző feljegyzésekből, illetve nagyon széttartó irodalmi előzményekből táplálkozó regény olyan hibrid egység, amiben a két megteremtett lény egymást tükrözve egy önmagára csavarodó rendszert hoz létre – egy töredéskes, összeköttetések és metszéspontok mentén alakuló nyelv által. Ez a tükörjáték pedig kikezdi a mechanikusság, a produktivitás és a technológiai operativitás mentén szerveződő gondolkodást. Maga a regény gótikus vonalakhoz hasonlító nyelvezete is szökésvonalakat kínál fel Mary Shelly számára, egy non-produktív, nem-fallogocentrikus közlés felépítéséhez. Azonban ehhez a kisebbségi megnyilatkozáshoz először el kell pusztulnia a klasszikus narratív szerkezetnek, és a történet ívének önmagába kell összecsavarodnia; a jelentés közvetíésével szemben az érzetekre kiható, horrorisztikus, „beomlott” gótikus történetvezetéssel van dolgunk.

Azáltal pedig, hogy a Frankenstein hol szaggatott, hol burjánzó nyelve a gótikus vonalvezetést idézi, válik a szöveg egy női író megtört vallomásává: egy önmagába csavarodó, öncsonkító, sőt, önmagát abortáló regény, amely töredékességén és a bukáson keresztül queer lázadást hajt végre. Ugyanúgy, ahogyan a női szörnyeteg sem kíván megfelelni Frankenstein felülíró munkájának, hanem inkább kilép a heteronormatív, polgári értékrend szűk keretei közül.

Ez a monstruozitás nem megragadható a megszokott dualista logikán keresztül: nem élő és nem holt, nem nő (hiszen teljesen sohasem készül el), de nem is férfi (folyékony, bizonytalan testi szerkezetéből adódóan), nem szaporodik, de mégis furcsa nyomokat, testmaradványokat hagy maga mögött. Látszólag teljességgel passzív, azonban mégis valamilyen emelkedett, a produktivitást meghaladó poszthumán etikát követ. Ez az etika ugyanakkor nem az élet fenntartásának, hanem az arról való lemondásnak a furcsa megnyilvánulása.

Ahogyan Claire Colebrook szerint is napjainkban egy olyan poszthumán vagy nonhumán etikai rendszerre van szükség, amely képes számot vetni a hiperkapitalizmus önfelszámoló természetével és így saját kihalásunkkal is. Az ezzel való szembenézés azt a felismerést is hordzozza, hogy a kihalás lehetősége éppen annak következménye, hogy az ember túlságosan hosszan ragaszkodott kivételesnek gondolt helyzetéhez és saját túléléséhez. A sorozatban eddig is érintett témánk felől megfogalmazva:

a modernitással összefüggő antropocentrikus szemléletmód felelőssé tehető a kortárs ökológiai válságért. Az antropocentrizmus egy olyan világlátást jelöl, amely az embert kiemeli a létezők összességéből, és annak központi, kiemelelt és elrendező szerepet tulajdonít. A tudós, Victor Frankenstein képviseli a fallogocentrizmus és egyben az antropocentrizmus modern projektjének elnyomó jellegét, amelyet a regényben a női szörny queer passzivitása teljességgel dekonstruál azáltal, hogy meghaladja az antropocentrizmust és a túléléshez való ragaszkodást. Ahogyan a kihalás, a kipusztulás elgondolásának is alapvetően egy anti-gondolkodásnak kell lennie, hiszen arra kell törekednünk, hogy ne zavarjuk meg a poszthumán létezők queer közösségiségét.

Irodalom

Claire Colebrook, Sex After Life. Essays on Extinction, Michigan, Open Humanities Press, 2014.

Gilles Deleuze, Masochism. Coldness and Cruelty & Venus in Furs, New York, Zone Books, 1991.

Gilles Deleuze, Francis Bacon. Az érzet logikája, Budapest, Atlantisz, 2014.

Judith Halberstam, In a Queer Time and Place, Nerw York és London, New York University Press, 2005.

Judith Halberstam, Skin Shows. Gothic Horror and the Technology of Monsters, Durham, North California, Duke University Press, 1995.

Robyn Longhurst, Bodies. Exploring Fluid Boundaries, London és New York: Routledge, 2001.

Ellen Moers, Literary Woman, London, The Woman's Press, 1978.

Gillian Rose, Feminism and Geography: The Limits of Geographical Knowledge, Cambridge. Polity Press, 1993.

A sorozat korábbi részei

huszonegyedik #1 - https://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=10735

huszonegyedik #0 - https://www.prae.hu/index.php?route=article/article&aid=10661

Horváth Márk Budapesten élő filozófus és kutató, az Absentology filozófiai műhely társalapítója. Kutatási, szakmai érdeklődési területei a posztmodernitás, a poszthumanizmus, a spekulatív realizmus], a virtualitás és digitalizáció, a technológia, pesszimizmus és nihilizmus a filozófiában, felbomlás és végesség, sötét ökológia, illetve Georges Bataille és Jean Baudrillard filozófiája. Hét könyv és számtalan esszé, tanulmány szerzője, melyek különböző hazai és nemzetközi folyóiratokban jelentek meg. Kutatási területei közül többet Magyarországon elsőként mutat be, közben a nemzetközi diskurzust is erősítve. A PRAE.HU Kiadónál előkészületben Lovász Ádámmal és Nemes Z. Márióval A poszthumán állapotok című könyve.