Székely Csabát napjaink egyik legsikeresebb drámaírójának tartja a hazai kritika. Hogy ez pontosan miért van így, arról nem csak a 3G Színház vendégjátéka, de az azt megelőző beszélgetés is sokat elárult. Székely ugyanis olyan problémákat képes árnyaltan elemezni, amelyeket a mezei néző inkább eltartana magától. Ebbe ugyanúgy beletartozik az erdélyi melegekről való beszéd az Öröm és boldogságban, mint az azon való elmélkedés egy közönségtalálkozón, hogy vajon miért bukott meg a szerző egy-egy produkciója Romániában, vagy miért bukna vagy nem bukna meg egy magyarországi vidéki színházban.

Érezhetően maga az elfordulás folyamata az, amelyre Székely esetében több figyelem irányul, mint másoknál. Itt az a szerzői alap, hogy a néző nem egy morális tanmese miatt érkezett a színházba. Nem merengeni akar az élet nehézségeiről, és elgondolkodni a kisebbségek helyzetéről, hanem egy egyszerű, világos, követhető sztorit szeretne végignézni. Az Öröm és boldogság ennek megfelelően úgy indul, mint egy homoszexuálisokról szóló dokumentumfilm: a 3G előadásában Fodor Piroska külső narrátorként, az angyaliasság és a negédesség furcsa, de jól működő egyvelegével tájékoztatja a nézőket arról, hogy mit fognak látni a következőkben. Nem fukarkodik a sztereotípiákkal és a nép egyszerű ajkáról ismert kifejezésekkel sem, így tényleg csak az a néző érezheti kellemetlenül magát, aki elfogadja a homoszexualitás létezését, de nem érzi a szövegben megbújó iróniát.

Ezt követően indul el maga a történet, amelyet a szereplők időnként saját maguk narrálnak. Ez az önreflexiós vonal is főleg a követhetőséget segíti, ráadásul a szereplők igyekeznek nagyon könnyedén, már-már standupos lendülettel kommunikálni a közönséggel. Először Ádámnál, a tanárnál vesszük fel a fonalat, akit kirúgtak az állásából, miután megnézetett a diákjaival egy melegkapcsolatot is bemutató filmet. Benedek Botond játéka sajnos az előadás egyik gyenge pontja: a karakter az első pillanattól kezdve túl könnyen kínálja magát a végül be is igazolódó áldozati szerephez. Már az önnarrációban érződik a mindenkinek megfelelni vágyó, egyúttal meleg férfi tragédiája, így a figura az egész előadásban inkább csak sémaként működik, nem pedig lassan felépülő karakterként. Hasonló nehézségekbe ütközik Ádám ellenpólusa, vagyis Béla, a kocsmáros figurája is, bár Orbán Levente mentségére legyen mondva, hogy önnarráció híján neki lehetősége is kevesebb van az építkezésre. Hoz egy bizonyos – enyhén, de azért nem bántóan – sztereotipikus erdélyi figurát, aki nagyjából az előadás utolsó negyedéig ugyanaz a jámborságában is kíváncsi karakter marad, majd ezt követően a történet alakulásának megfelelően válik elkövetővé.

A további, eddig nem említett négy színész viszont annak ellenére játssza ki tökéletesen, okos építkezéssel az összes figurát, hogy azok tulajdonképpen mellékszereplőnek számítanak. A szakítófélben lévő párt alakító Szász Réka és Badics Petra között remekül működik a kémia. Az Ádám egykori tanítványát, Dénest játszó Kovács Károly olyan lelkes pimaszsággal szórakozik a közönséggel az önnarrációs pontokon, mint aki tényleg standuposnak született. A legmegdöbbentőbb azonban Nagy István játéka, akiről nem lehet egészen biztosan eldönteni, hogy egy vagy két különböző figurát alakít. Felbukkan Dénes apjaként, és erőszakot elkövető rendőrként is, ám mivel ez utóbbi nem találkozik Dénessel, még annak is felmerül a lehetősége, hogy a két figura valójában egy és ugyanaz. Nagy Istvánnak a maga módján konzekvens szemétkedései, amelyek mindkét figurában megvannak, pedig csak szolgálják ezt az értelmezést.

Amivel mindenképpen megnyeri magát az előadás, az a minimális mennyiségű, mégis jókor és jó helyen felbukkanó, eltávolító, stilizáló gesztusok használata. Ide értendő az egyetlen stroboszkóp-jelenet a rendőri erőszak elkövetésekor, de főleg a zenei megoldások: bizonyos belső érzések, zörejek hangszeren való eljátszása, amely az előadás tragikus végére operaénekléssé teljesedik ki. Ezek azok a megoldások, amelyek a történet tragikus folyása ellenében azt az érzést erősítik, hogy az Öröm és boldogság nem akar moralizálni. Csupán egy történetet mutat meg, és közben jó ütemben hoz meglepő stílusbravúrokat, amelybe beletartozik a keretes szerkezet is: ha dokumentarista módon kezdtünk, akkor úgy is fogunk zárni. Fodor Piroska dokumentumfilm-narrátora visszatér, hogy összefoglalja a látottakat, majd elköszön a kedves nézőktől. Erről a gesztusról az mondható el, ami az egész előadásról is:

a felkavaró tartalomhoz egy végtelenül szabályosan felépített formavilág társul, a kettő találkozása pedig az előadás fő humorforrásává válik.

A 3G Színház Öröm és boldogsága ezzel az egyszerű, de leleményes trükkel csapja be a nézőt, hogy az a szórakozás alatt, egy mélyebben fekvő rétegben gondolkodni is tudjon a látottakról. Ezt látva pedig csak kívánni lehet, hogy Székely Csaba vágya teljesüljön, és ezt az előadást minél többen lássák olyanok, akik inkább kerülnék.

Székely Csaba: Öröm és boldogság

A 3G Színház előadása

Szereplők:

Badics Petra, Benedek Botond Farkas, Fodor Piroska, Kovács Károly, Nagy István, Orbán Levente, Szász Réka

Látvány: Ándi Gherghe

Zene: Kovács Károly

Asszisztens: Simon Kálmán Attila

Rendező: Ándi Gherghe

2019. január 12.

Szkéné Színház

Fotó: Simon K Attila