Erről és az ezt megelőző Fácántáncról most Pintér Béla önkritikusan megjegyezte, hogy nem lettek hibátlanok. Annál nagyobb volt a törzsközönségben a várakozás, hiszen, akik régóta követik előadásaikat, már megtapasztalhatták, hogy a hullámvölgyek után nagy kiugrások következtek. 

A cím azonban jelzi, hogy ne számítsunk „hagyományos” bemutatóra. Végül egy beszélgetésnél jóval többet, egy új Pintér-darabnál viszont kevesebbet, de legalábbis mást láthatunk. A Jubileumi Beszélgetésekre ugyanis nem igaz az az általános vélekedés, hogy a társulat azért tud olyan széles közönségréteget megszólítani, mert mindenki által követhető, átélhető történetekre építkeznek. Ehelyett most egy töredékes, provokatív, habzó vallomást kapunk arról, hogy látja Pintér Béla saját magát, társulatát és a körülöttünk lévő világot.       

Beszélgetésnek indul. A társulat jelenlegi és korábbi színészei közül néhányan kiülnek egy hosszú asztalhoz, és a moderátor szerepet játszó Szabó Zoltán kérdéseire válaszolgatnak hol türelmesen, hol fel-felcsattanva. A sablonos kérdések közé ugyanis rendre olyanok keverednek, amelyeket nyilvánosan nem szokás feltenni.  Ki hogy került a társulathoz, milyen előadásokban játszott, ki kivel veszett össze és miért, ki hogy viselte/viseli Pintér Béla társulatvezetői módszereit, beleértve magát Pintér Bélát is. Thuróczy Szabolcs betétdala azonban, amelyben a társulathoz kötődő személyes emlékeit énekli el a Halleluja zenéjére, még mindig megmarad az emlékezős műsorok megszokott kontextusában.

Persze ne gondoljunk unalmas pátoszra, tombol az ön- és közirónia, főleg, ha Pintér Béla kezében van a mikrofon. Megkapja itt a magáét mindenki, jobboldali színházcsinálótól baloldali kritikusig. És Pintér Béláig. Éppen ez menti a másokon való ironizálást, hogy saját magával szemben még kíméletlenebb. Aztán, hogy ez a dúvad Pintér Béla mennyiben Béla és mennyiben Viktor (ahogy Szabó Zoltán egy idő után többször is szólongatja), azt a néző eldöntheti magában.

Az előadás második fele az üldögélős beszélgetésből egyszer csak átfordul egy már-már szürreális látomásba. Disznótor helyett embertort ülnek, csűrdöngölős táncok váltakoznak elhörgött Ady-versekkel, de van itt lefejezés, férfiúi szerszámfitogtatás, Friedenthal Zoltán női, Stefanovics Angéla férfiszerepben. Több előadást is megidéznek a repertoárból, az ünnepi tortába is kerül valami keserű íz (lásd A sütemények királynőjét), Pintér Béla (vagy Viktor?) pedig mindenkin erőszakot tesz. 

Egyetlen jelenet erejéig azonban egészen más hangulat lesz úrrá a színpadon. Roszik Hella és Terhes Sándor (a maszkjuk miatt csak a színlapból tudható, hogy ők) a társulat két elvesztett színészét, Szemerédy Virágot és Szűcs Elemért idézik meg. Akik már túl vannak ezen a sok indulattal és sértődéssel teli, zavarosan kavargó színházi és színházon kívüli életen. Nem érzelgős, hanem tisztán érzelmes jelenet ez, erős ellenpontja a korábbi ereszd el a hajamnak. De számonkérés is, amiatt, amit az utódok elrontottak a haláluk óta eltelt években.

Az elhunyt színészek játszottak az 1999-es Kórház – Bakonyban, és itt is az előadásbeli jelmezükben idézik meg őket. Ha arra gondolunk, hogy ebben a darabban Pintér Béla az elhunyt édesapjához való viszonyát is feldolgozta, ahogy a Jubileumi Beszélgetésekben is megidézi az apát, újabb rétegei nyílnak meg ennek a múltidézős, emlékezős jelenetnek. Vagy nagyon is ismerős rétegek, hiszen a Pintér-darabokban a szülő-gyermek viszony, a családon belüli és a családon kívüli zsarnokoskodás mindig is meghatározó momentumok voltak.

Az elsőre meglepő és szokatlan performansz tehát csupa, a Pintér-előadásokból ismerős elemből épül fel. De most nem egy lekerekített történetbe csomagolták mondandójukat, hanem direkt módon beszélnek magukról, és magukon keresztül arról, milyen az, amikor egy társulatban, egy családban vagy egy országban egyetlen ember szabja meg a történéseket. Igaz, itt az utolsó jelenetben van egy feloldó összeölelkezés, mintha meg lehetne próbálni túllépni árkokon és a sérelmeken.         

Pintér Béla: Jubileumi Beszélgetések

Pintér Béla és Társulata

Szereplők:

Bencze Sándor “Qpa”
Enyedi Éva
Friedenthal Zoltán
Kéménczy Antal
Pintér Béla
Roszik Hella
Stefanovics Angéla
Szabó Zoltán
Terhes Sándor
Thuróczy Szabolcs

Dramaturg: Enyedi Éva
Zene: Kéménczy Antal
Díszlet: Tamás Gábor
Jelmez: Benedek Mari, Pattantyus Dóra
Hang: Belényesi Zoltán

Fény: Varga László
A rendező munkatársa: Hajdú Rozi
Asszisztens: Hornyák Dóra
Produkciós munkatárs: Jékely Anna
Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula

Rendező: Pintér Béla

Bemutató: 2019. január 13.

Fészek Művészklub

Fotó: Mészáros Csaba