Az már a megjelenés előtt közölt részletekből is világos volt, hogy egy meglehetősen szabad szájú, politikai korrektségre fittyet hányó, ennek okán a külvilággal ütközve meglehetősen komikusnak ható elbeszélői nyelv fogja működtetni a Természetes lustaságot. Bár a szöveg végig E/3-ban fut, mégis a főszereplő szemszögéből láttat mindent. (Ezzel jelentős különbséget mutat a szerző első könyvével, az E/1-ben íródott Zárványokkal). Első hallásra egyszerű és nagyszerű megoldás, a várakozások közepette mégis volt bennem némi félelem azzal kapcsolatban, hogy nem válik-e ez a nyelv öncélúvá és regénnyi terjedelemben unalmassá. Az, hogy erre egyértelmű nemmel tudok válaszolni, az első kellemes meglepetés.

A második a mostanában oly divatos „generációs regény” jelzőn való túllépés. Márton László a fülszövegben így definiálja a regényt, de mire a Természetes lustaság végére érünk, az az érzésünk támad, hogy még ez az egyszavas – napjainkban túlhasznált, jelen esetben egyébként pontos – jelző is csak egy kis szelete azoknak az erényeknek, amelyeket erről a könyvről el lehet mondani. Mert mit is jelent ez esetben a generációs jelző? Nem többet annál, hogy egy lényegében napjainkban játszódó történetről beszélünk, két fiatallal a középpontban. Két fiatallal, mondom ezt annak ellenére, hogy a Természetes lustaságot akár a férfi főszereplő fejlődésregényének is lehetne tekinteni. A férfi, aki annyira jelentéktelennek tűnik, hogy még a szomszéd néni is Istvánkámnak szólítja, pedig Jánosnak hívják, nagyjából a könyv közepe táján ismerkedik meg későbbi párjával, Blankával. És valahol itt kezdődik el az, amitől a Természetes lustaság igazán izgalmas és fontos könyvvé tud válni. Kettejük találkozásával ugyanis két világnézet is találkozik. A végtelenül szabad szájú, nárcisztikus és nihilista fővárosi fiú mellé kerül egy elsőre jóval szelídebbnek tűnő, minden iránt könnyen, bár többször kissé felszínesen lelkesedő, faluról érkezett lány. Ez a két tapasztalat időnként megütközik, alapvetően mégis szeretetteljesen halad egymás mellett. Ahogyan Jánosnak elsőre minden mellékszereplő idegesítő, úgy Blankának érdekes, éppen ezért a könyv legszebb és legszórakoztatóbb pillanatai kettejük beszélgetései. Különös szerepe van ebben a helyzetben az E/3-as beszédmódnak, hiszen ez, amennyiben a férfi szereplő síkjának tekintjük, éppen annyira esik távol Blankától (tartalmilag, a cselekményen belül), mint az olvasótól (formailag, írott jellegénél fogva), ez a távolság pedig mindkét esetben egyszerre valószerű és optimális.

Beszélgetéseik tartalmi fonala sokszor szól a mellékszereplőkről, legyen az akár a szomszéd néni vagy Blanka öccse, esetleg egy tévés valóságshow szereplői. Ez utóbbiak sorsát mindketten lelkesen követik, az pedig ismét sokat árul el a regény erényeiről, hogy ennek az értelmiségi körökben viszonylagos egyöntetűséggel lenézett dimenziónak is képes az általa komolyan vett mélységeit okosan és együttérzően bemutatni. Ahogyan egyébként nagyjából minden mellékszereplő kap olyan pillanatokat a regény során, amilyeneket az elején a durván cinikus világnézetű főszereplő el sem tudott volna képzelni. Az eleinte csak a lakógyűlések miatt felbukkanó, idegesítő szomszéd néniből például gondoskodó szomszéd néni lesz, aki időnként süteményeket visz át a fiatal párnak. Az eleinte merevnek és kibékíthetetlennek tűnő ellentétek fokozatosan oldódnak fel a regény során, és válnak egymással érvényes párbeszéddé János és Blanka között, egyúttal érvényes hallgatássá is János fejében, Blanka hiányában. Mindkét dimenzió működik, ráadásul erre egymás mellett képes. Amikor Blanka egy teljes hétre elutazik a barátaival a Balatonra, János egy vélt féltékenységből kiindulva újraéli legmélyebb önértékelési zavarait, de amikor a lány hazaér, szinte egy csapásra áll vissza a helyére minden. Még mielőtt bárki félreértené, nem a szerelem felemelő nagyságáról szóló bagatell leírás ez, hanem annak a folyamatos tanulása, hogy ha az embernek rossz érzései bukkannak fel, akkor néha az is elég, ha tudomásul veszi őket, és – ahogyan az a regényzáró mondatban szerepel – megvárja, amíg elmúlnak.

Ezzel akár véget is érhetne a Természetes lustaság erényeinek felsorolása, azonban mindezek mellett még képes arra is, hogy egyetlen kulcsszereplőben felvillantsa sajátos harmóniájának antitézisét: János egykori osztálytársa és druszája, a felsőbb körökben – és vélhetően csalásokban is – mozgó Kánya Jani alakja egymagában annyira ellentmondásos, mint János és Blanka teljes kapcsolata, épp csak a párbeszédek és a mélységek hiányoznak belőle. Olyan ember, aki soha nem kételkedik semmiben, és mindenkit jól ismer, annyira, hogy a kellő pillanatban fontos kapcsolatként rángassa elő egy-egy nagyszerűnek vélt ötletéhez. Sikeres figura, aki nagyban hozzátesz a regény cselekményéhez is, az azonban biztos, hogy ha ő lenne a főszereplő, akkor a regény nem lehetne ennyire izgalmasan harmonikus.

A Természetes lustaságban tehát minden együtt van ahhoz, hogy fontos és jó könyvnek tekintsük: a generációs jelzőn túl ráérősen, egyúttal mégis lendületesen vezet be az egymásra való odafigyelés gyakorlatába. Mindezt pedig olyan humorral és együttérzéssel teszi, amelyet ebben a formában nem sokan mernek együtt használni rajta kívül.