PRAE.HU: Milyen emlékeid vannak a rendszerváltás előtti időkről?

Én '89-ben még csak 11 éves voltam, így nem igazán láttam át azokat a borzalmakat, amiket azóta a tanulmányaimból tudok, és amikről a Megfigyelők is beszél. Május elsejei felvonulásokra emlékszem, amikor a szüleim munkahelyén lufival a kezünkben ettük a virslit, és jól éreztük magunkat. Azt már többek között a szüleim történeteiből tudom, hogy akkor mindenkinek volt munkája, a családok el tudtak menni nyaralni, nem voltak olyan mértékű társadalmi különbségek, mint most. Viszont ehhez a látszólagos jóléthez "teljesíteni" kellett, az kaphatott kedvezményeket, aki meg tudott felelni a rendszer elvárásainak. Hiába érezhették úgy az emberek, hogy szabadon élnek és gondolkodnak, tulajdonképpen mindannyian irányítva voltak.

PRAE.HU: Mit gondolsz, miért van az, hogy nincs igazán aktív közbeszéd erről a korszakról? Hiszen nem is volt olyan régen, és számos feldolgozatlan momentuma van.

Nem lehet tudni, hogy ki hogy vett részt a rendszer fenntartásában. Alapvetően azoknak kell ezt az időszakot feldolgozni, akiknek van mit titkolniuk, bár azt hiszem, hogy velük szemben is van már egy kis megengedésünk. Az biztos, hogy nehéz erről beszélni annak is, aki most fél a lelepleződéstől, és annak is, aki elszenvedte a korszakot. Talán azért is van ez, mert  az emberekben ott van az a félelem, hogy mi van akkor, ha kiderül a szülőkről, nagyszülőkről, hogy ők sem voltak tiszták. Olyanról konkrétan hallottam, hogy valaki nem mer elmenni a levéltárba, mert gyanítja, hogy valamelyik családtagja behálózható volt a munkája, a pozíciója végett. De előbb-utóbb ezeket meg kell lépni, már csak azért is, hogy az ember megnyugodjon, akár negatív, akár pozitív eredményre vezet egy ilyen utánajárás.

PRAE.HU: Mi történne, ha egyszerre napvilágra kerülne az összes ügynökakta?

Az biztos, hogy először nagy megdöbbenést váltana ki, hiszen sok minden kiderülhet akár vezető pozícióban lévő emberekről is, de ez mégiscsak segítené a múltfeldolgozást. Könnyebben és gyorsabban le tudnánk tenni a terheket, vagy legalábbis egyszerűbben, tisztábban tudnánk beszélni róla, mert ez a korszak még nem zárult le. Amíg azok az emberek vezetnek országot, akiket ez az éra bármilyen szinten is érint, addig képtelenség, hogy magunk mögött hagyjuk a sérelmeket és az ebből eredő társadalmi reflexeket. Különösen úgy, hogy egyre inkább azt láthatjuk, a vezetőink nemhogy az előző rendszer ellen dolgoznak, de ők maguk is hasonló eszközökkel élnek.

PRAE.HU: Felmenthetők valamilyen módon azok, akik részt vettek a rendszer fenntartásában?

Ez nagyon nehéz kérdés. Azt hiszem, ha valaki képes elszámolni magával, a tetteivel, és lépéseket tesz arra, hogy feldolgozza a múltat, akár nyilvánosan is, akkor meg lehet bocsátani. Az már egy másik kérdés, hogy lehetett-e egyáltalán nemet mondani. A legsúlyosabb talán az, ha valakit pénzért sikerült behálózni, nem pedig azért, mert kompromittálható volt. Erre nem sok mentség van. Azok az emberek voltak igazán nehéz helyzetben, akiknek volt valamiféle titkolnivalójuk, de még itt is vannak árnyalatok, hiszen ezekben a jelentésekben lehetett úgy fogalmazni, hogy másoknak ne ártsanak.

PRAE.HU: Te milyen embert játszol a Megfigyelőkben? Olyat, aki meggyőződésből szolgálja ki a hatalmon lévőket?

Igen, ő nagyon is hisz ebben a rendszerben, komolyan veszi a feladatát. Máshogy nem is lehetne ezt a munkát végezni. Ugyanakkor Kristóf szövege egyértelműen rámutat arra, hogy tulajdonképpen minden egyes ember ugyanolyan és ugyanazokkal a problémákkal küzd. Van, aki a rendszert szolgálja, és van, aki kénytelen szolgálni a rendszert, de végeredményében egyik sem különb a másiknál.

PRAE.HU: Szerinted a fiatalok, például a mai huszonévesek is ugyanúgy tudnak kapcsolódni a Megfigyelőkhöz, magához a témához, mint azok, akiknek van erről a korszakról valamiféle emlékük?

Azért is tartom a Megfigyelőket pontos rajznak a korszakról, legalábbis annak egy részéről, mert ezáltal valamit talán megértenek erről a hatalmi struktúráról azok is, akik nem éltek még ekkor – velem együtt természetesen. Közelebb kerülünk a témához, és a szöveg azért finoman pedzegeti azt is, hogy milyen eszközök jöhetnek még. Elhangzik például, hogy az emberek önszántukból adják majd át minden adatukat, és valóban, ma pontosan ez történik. A mai fiatalok is ugyanebben vesznek részt. Teljesen más módon, de most is meg lehet félemlíteni embereket, mert önálló véleményük és akaratuk van. Úgyhogy erről nagyon fontos most beszélni.

PRAE.HU: Abszolút igaz, saját magunkat tesszük megfigyelhetővé.

Természetesen. Minden adatunkkal jelen vagyunk a világban, bárki elérhet minket a közösségi felületeken. Az államszocializmusban hosszas rábeszélések után lehetett bárkiből bármit kihúzni, ma erre nincs szükség, és ez a vérfagyasztó az egészben. Tulajdonképpen ugyanazt éljük, csak már nem kopogtatnak be ahhoz, akinek nem tetszik a rendszer, mert gombnyomásokkal el lehet lehetetleníteni az életét. Nem is mérjük fel a súlyát annak, hogy mit osztunk meg magunkról, mert szeretnénk azt hinni, hogy szabadon véleményt nyilváníthatunk. De ezek a felületek súlyos kontroll alatt vannak.

PRAE.HU: Igen, és már elég régóta megjelentek itt is a szándékos provokátorok.

Én ezért nem is szeretem a kommentvilágot. Rendben, hogy sokan névvel, arccal vállalják a véleményüket, de a virtuális csatornán mégis személytelen marad az egész, ráadásul értelmetlen, parttalan vitának tartom azt, ahogyan egy-egy cikk alatt egymásnak ugranak az emberek.

PRAE.HU: Ez a jelenség különösen éles képet mutat a vitakultúránkról, ami igen csak gyenge lábakon áll.

Pontosan. Érződik, hogy sokan tele vannak fájdalommal, és ezt egy-egy mondatban próbálják úgy kifejezni, hogy közben sárba tiporják a másikat. Egy olyan embert, akiről nem tudnak semmit. Ez nagyon rossz irányba halad. Ennek a kommentkultúrának véleményem szerint semmi értelme nincs, mert többségében nem higgadt, normális, érvelő beszélgetések alakulnak ki, hanem a legegyszerűbb módon megfogalmazott fröcsögések váltják egymást. A színházban jó esetben éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: értelmesen, árnyaltan igyekszünk problémákat, gondolatokat megfogalmazni. Ezért is tartok ki még mindig, bár egyre aggasztóbb a helyzet, és nap mint nap azzal a kérdéssel ébredek, hogy van-e egyáltalán értelme annak, amit csinálunk. De amíg végleg el nem süllyed a hajó, amíg akad pár kíváncsi tekintet, addig lehet és érdemes küzdeni.

PRAE.HU: Érdekes, hogy milyen éles fogalmazási, témaválasztási különbségek vannak a kőszínházi és a független színházi előadások között. Mintha a társadalmi ügyek teljesen átszorultak volna a kisebb műhelyekbe.

Ez így van. A kőszínházaknak meg kell felelniük bizonyos elvárásoknak, folyamatosan kompromisszumokat kötnek, ezért lehet finomabbnak tűnő előadásokkal találkozni, de persze vannak nagyon jóleső kivételek is. Én is játszottam olyan előadásban, ahol bizonyos szavak, mondatok le lettek tiltva, mondván, hogy jobb a békesség. Viszont ez egy olyan furcsa jelenség, ami mindent azonnal visszaigazol: ha bizonyos megszólalásokat kikér magának a rendszer, akkor igazolja azok jogosultságát. Szerencsére a független szférában még vannak olyan műhelyek, ahol az ember szabadon gondolkodhat, legalábbis egy ideig. Pár hajót már sikerült kilőni, köztük a Szputnyikot, ami azóta is nagyon fájdalmasan érint, de én hiszek abban, hogy ez a dilettáns, értelmetlen kaszabolás már nem sokáig tart.

PRAE.HU: A kilőtt hajóval a TAO eltörlésére is célzol?

Arra is, bár nem látok tisztán ebben az ügyben. Viszont alapvetően azt gondolom, hogyha nem az egész szféra kinyírásáról lenne szó, akkor az lenne az elsődleges, hogy megvizsgáljuk, hol vannak csalások és visszaélések, ezeket pedig szankcionáljuk. Mert most általánosítás van. Ahol minden tiszta, ott miért ne lehetne ugyanúgy folytatni? Ez egy újabb lehetőség arra, hogy alá lehessen aknázni a színházi kultúrát.

PRAE.HU: Visszatérve a korábbi válaszodra: működik a színházban az öncenzúra is?

Már az is borzasztó, hogy ez a kérdés felmerül. Hogy tarthatunk itt 2019-ben, hogy bármiféle cenzúráról kelljen beszélni? A „demokráciánkban”. Hogy lehet megfélemlíteni az embereket pusztán azért, mert véleményük van? Mi olyan előadásokat próbálunk létrehozni, amelyek őszintén beszélnek azokról a dolgokról, amik körülvesznek minket. Hogyha mi cenzúrázzuk magunkat, akkor az egésznek nincs értelme. Tisztán, érthetően szeretnénk problémákat megfogalmazni, úgy, ahogy azokat mi látjuk. És egyáltalán nem biztos, hogy mindenben igazunk van, de a színháznak muszáj világosan beszélnie.

Kelemen Kristóf: Megfigyelők

Somogyi Sándor („Rómeó” fn. ügynök): Baki Dániel
Michael Besenczy: Rétfalvi Tamás
Sárközi Judit: Józsa Bettina
Rózsa Erzsi („Puma” fn. ügynök)/Pataki elvtársnő: Réti Iringó
Horváth hadnagy: Jankovics Péter
 
Dramaturg: Turai Tamás
Látvány: Schnábel Zita
Látvány asszisztens: Bartos Letícia
Zene: Márton Péter (Prell)
Videó: Virág Balázs
Archív felvételek: Barna Orsolya
Technikai vezető: Lengyel Ákos
Rendezőasszisztens: Totobé Anita
Szervezés: Kiss Réka Judit
Produkciós vezető: Böröcz Judit

Rendező, író: Kelemen Kristóf

Bemutató: 2018. november 24.

Trafó

Fotók: Csányi Kriszta
Portré: Nagy Gergő