Felforrt a teavíz, hangzik el az előadás első mondata a Vasvári Emese által játszott anyuka szájából, a három testvér (Fehér Balázs Benő, Fehér András, Kovács Domokos) pedig olyan lendülettel pattan fel, és kezd el asztalt teríteni, mintha csak egy vidám Disney-rajzfilmben lennének, épp csak a zene hiányzik a jelenet alól. Az anyuka felbukkan, megkezdődik a családi étkezés, és hamarosan a megfáradt apuka (Bán János) is megérkezik a munkából. A gyerekek hamarosan játszani kezdenek, a szó szoros értelmében: jól ismert filmek, például a Batman vagy a Star Wars jeleneteit játsszák újra, az apjuk pedig kíváncsian figyeli őket. Az egészben van valami pozitív előjelű időtlenség: nem egyértelmű, milyen napszakban is járunk, mégis minden családtag érezhetően tudja a helyét ebben a már első látásra is különös, ám mindenképpen pozitív előjelű rendszerben. Aztán ahogy az előadás előrehaladtával ez a kezdő jelenetsor többször megismétlődik, úgy válik egyre bizarrabbá az egész alaphelyzet is. Hol vagyunk tulajdonképpen? És miért vagyunk folyamatosan ott? És miért az apuka az egyetlen, aki időnként kimozdul erről a helyről?

A Doboz a három testvér, Ruben, Holger és Egill szemszögéből kezd el építkezni, akik az előadás során thrillerbe illő módon válnak fokozatosan, mégis fájdalmas gyorsasággal gyerekből felnőtté, és szembesülnek azzal, hogy az apjuk gyakorlatilag fogva tartja őket a saját lakásukban. Ez a bizonyos fájdalmas gyorsaság az, ami egyértelműen elválasztja a színházi előadást annak kiindulópontjától, a The Wolfpack című 2015-ös dokumentumfilmtől. Az Angulo-testvéreket bemutató, tizenöt bezárt évüket ráérősen taglaló igaz történet helyett itt egy

olyan drámát látunk, amely filmes analógiával élve egy Wes Anderson-i világból vált át Lars von Trier-ibe, úgy, hogy ehhez mindössze egyetlen eszközt használ: az információk visszatartását, majd a megfelelő pillanatban való felvillantását.

A néző a kapott információkat tekintve egy szintről indul a gyerekekkel, és csupán akkor szerez egyértelmű előnyt, amikor az apuka és az anyuka első, éjszakai párbeszédét hallgatja. Amíg a gyerekek alszanak, lehet a kellő konkrétsággal beszélni arról, hogy milyen kevésből és milyen nehezen él ez a család. Minden másra ott vannak a filmek és a mesés fantáziavilág. A kettő között őrlődve a szintén fogságban tartott anyuka fokozatosan válik egyre fásultabbá, folyamatosan csökkenő lelkesedéssel jelezve a teavíz felforrását. Ez a kezdő motívum egyre szorongatóbb lesz, miközben a legidősebb fiú, Ruben, egyre többet sejt meg a külvilágból, és jut el a végkifejletig, amikor is ellopja az apja lakáskulcsát, és kijut a lakásból.

Az csak még hátborzongatóbbá teszi az egész esetet, hogy az apa figurája nem a fizikai erőszakra van kihegyezve. Az ellenben hamar feltűnővé válhat, hogy ő az egyetlen olyan ember a családban, akinek nincsen semmiféle jellemfejlődése. Mindvégig ugyanaz a jelentőségteljes figura marad, akire a többieknek fel kell nézni, akár elmegy, akár hazajön, akár dicséri, akár megfeddi a gyerekeket. Ő maga változatlan, egyúttal mindenki hozzá képest válik valamilyenné. Rossz esetben egy ilyen szerep színészileg is eluralná az egész terepet, Bán János azonban ízléses mértéktartással játszik, és csak egy-egy pillanatra engedi ki magából a vadállatot, olyankor azonban ennek súlya is van: a figura így tesz rendet az egyre kaotikusabbá váló családi idillben, amely persze csak az ő kifacsart látásmódja szerint idill. Ő ugyanis

tényleg meg van győződve arról, hogy odakint minden veszélyes, és csak az általa fenntartott rendben lehetnek biztonságban a gyerekei. Különös pszichopata, aki magában hordozza az előadás legfeszítőbb ellentmondásait saját magunk és mások biztonságáról. Mert ő a biztonság érdekében tényleg mindent megtesz, a baj csak az, hogy ez jóval több, mint amennyit kellene.

Különleges hangulatú előadás a Doboz. Személyes, intim határokról gondolkodik, ugyanakkor mindezt markáns formai szélsőségek közé helyezi. Nem mélylélekbúvárkodik, inkább igyekszik egyformán távolról láttatni mindenkit. Ez pedig hasznára válik mind az előadásnak, mind a témának.

Kurta Niké – Tési Dóra: Doboz

Oszkár: Bán János

Sára: Vasvári Emese

Ruben: Fehér Balázs Benő

Holger: Fehér András

Egill: Kovács Domokos

Látványtervező: Bobor Ági

A látványtervező munkatársai: Illés Haibo, Vermes Nóri

Sound artist: Vranik Krisztián

Fénytervező: Almási Tamás

Közreműködő: Tasnádi Bence

Rendezőasszisztens: Boznánszky Anna

Dramaturg: Kurta Niké, Tési Dóra

Rendező: Varsányi Péter

Bemutató: 2018. december 7.

Jurányi Inkubátorház

Fotó: Gulyás Dóra