A klasszikusnak ez a közkeletű használata körülbelül olyan kapcsolatban áll klasszikus értelmével, mint más ún. termékek – a „klasszikus” Balaton szelet vagy „klasszikus” Omnia – a Parthenon klasszicitásával. Aminek persze köze sincs a klasszikus klasszikus értelméhez: a megformált funkciókban megjelenő arányok és mértékek, az eltérések és azonosságok kiegyensúlyozottságához; kortalan kvalitásához.

A klasszikus időtlenségéhez a „klasszikus” tartamának viszonylagos tartóssága ugyan valamelyest hasonlít, kivált, ha későbbi, a folyamatok gyorsulása folytán avulékonyabbá vált produktumokkal vetjük össze. Ám ez a tartósság fölöttébb esetleges, mi több: az ínségességből eredő „időtlenség” – ugyanis egy időben nem volt más (a piacon, a boltokban, a presszókban...).

Formáját tekintve ez a kávéspohár a legkevésbé sem klasszikus. Felső karimájának átmérője közel kétszerese talpa kiterjedésének, ami sem a forma, sem a funkció felől nem kifejezetten indokolt. Ellenkezőleg: eleve ellentmond a stabilitás igényének. Fel sem merülhet, hogy a form follows function szem előtt tartásával készült volna – ez esetben ugyanis elsősorban a pohár állóképességére kellett volna tekintettel lenni. Az ilyen pohár eléggé borulékony, bár kiürítése kétségkívül könnyebb.

A pohár megformálása felől, a rendeltetés szempontjából még fölmerül annak foghatósága. A lefelé behajló oldalfalak nem teszik könnyen kezelhetővé, nem lehet jól megfogni. Ehhez a hajlatnak kifelé forduló ellenpontozására lett volna szükség – amit más ívképzéssel vagy talapzattal lehetett volna kialakítani. A tisztíthatóságát is elősegíthette volna a jobb, belül íveltebb megformálás. Ám vélhetően más lebegett a tervezői szemek előtt, amivel kapcsolatban csak feltevésekbe bocsátkozhatnánk.

Nem kevésbé talányos továbbá, mi késztette tervezőjét arra, hogy üvegből akarja készíteni. A fekete leves esetében a szín nem kifejezetten bír jelentőséggel – ellentétben más italok, kivált a borok vagy sörök ezer árnyalatával. A kávé feketesége vagy – tejjel kevert különféle variánsai esetében – barnasága fölött nincs miért merengeni, látványa nem késztet a létezés számtalan színárnyalata fölötti szemlélődésre.

Afelől nem lehet kétségünk, hogy az üveg használata valamiféle vélt modernitással függ össze, hiszen a 20. századi újítás hullámaiban, élén a klasszikus modernnel, az üveg mindig főszerepet játszott. Ami azonban az építészetben érthető, hiszen a fény, a természetes megvilágítás növekményével jár, és transzparensebbé tudja tenni az épített tereket, az kávéscsészékre nézve korántsem következik, sőt. 

A magyarázat alighanem keletkezési körülményeiben keresendő: a „klasszikus” durit pohárról az első fennmaradt fotó 1947-ben készült, míg a háború előtti felvételek porcelán kávéscsészék használatát mutatják.[1] Ezért nem alaptalan arra következtetni, hogy akkortájt a modern anyaghasználat trendjének követéséhez a (porcelán) múltat végképp eltörölni igyekezete társult. Amiben Kelet-Európa annak idején – üdvözítő ideológiájának és hatékony intézményeinek köszönhetően – az élen járt. Az 1950-es években Csehszlovákiában gyártják, és a magyar kávéspohár-modernizmust is onnan látják el. A haladó ká-európai hagyományok máig tartó hatását retro-reneszánsza mutatja. A néplélek mélyébe vésődött formakincs iránt létező keresletet az egykori Csehszlovákia utódállamainak gyártói elégítik ki. Az utángyártott undokságok között már élénk színűek, sőt barokk (sic!) verziók is sziporkáznak.

A haladás hátrafelé olykor feltartóztathatatlan.

[1] Zeke Gyula: Volt egy feketém. A budapesti eszpresszók története, Balassi, 2014. 157. o.