Futott, ahogy bírt. Kerülgette a járókelőket, közben igyekezett a járdán maradni. Csak akkor lassított, amikor meglátta a lányt. Megállt, és hátát egy ház falának vetve megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy nem halogathatja tovább, már így is túl sokáig várt. Benyúlt a nadrágzsebébe és megnyugodott, az apró tárgy még mindig ott lapult. Elindult a lány felé, de ebben a pillanatban megkocogtatták a vállát...

Összerezzent.

– Apu? – sóhajtott megkönnyebbülten. A talizmánt elengedte, érezte, ahogy a nadrág zsebének mélyére csusszan.

– Kislányom, mi van veled? Ezt a kocsiban felejtetted – mondta apa, és átnyújtotta a tornazsákját.

A „We are monsters” feliratú tornazsák reménytelenül önnön zsinórjaiba gabalyodott, talán Zsófi volt az egyetlen, aki még ismerte a nyitját.

– Ja, kösz – mondta Zsófi, és szemével az egyre távolodó lányt kereste.

Mindig is vágyott egy ikertestvérre, de amit a hasonmása művelt, túlment minden határon.

– Ne várjatok edzés után! Még… lesz egy kis dolgunk a lányokkal – mondta, azzal ismét futásnak eredt.

– Még időben vagy, ne szaladj! – szólt utána az apja, de Zsófi már nem hallotta.

Ahogyan azt sem vette észre, hogy valami kiesett a zsebéből…

A szerző fotóját Belicza László Gábor készítette, a fejléckép forrása: Stock Snap

Korábban: Körírás 1. Mészöly Ági folytatása